Ha két alföldi ember nyaralni megy, akkor valószínûleg tengert és/vagy hegyeket szeretnének látni. Ha nem tudnak nagyon messzire utazni, akkor a tökéletes úti cél Szlovénia. Idilli alpesi tájak, kristálytiszta patakok, tavak és a tenger. Kell még egy jó szállás, ahonnan csillagtúrákkal indulhatunk az ország felfedezésére.
Az indulás elõtt két héttel minden este a slovenia.info oldalt bújom megfelelõ apartman után, végül találok egész olcsón, és a Google Map szerint igen szép helyen. Hátravan még a motor felkészítése, és a csomagtartó elkészítése. Végül sikerül mindent az utolsó utáni pillanatban elintézni.

1. nap: Budapest – Letenye – Tornyiszentmiklós – Maribor – Slovenska Bistrica – Ljubljana – Most na Soci (kb. 550km)

Négy-napos hétvége kezdõdik, a fél ország a Balatonra igyekszik ebben a kánikulában és a mi utunk is – a határig- az M7-esen vezet. Nem túl jó elõjelek.
Elõzõ nap este 10 körül készül el a csomagtartó a CBR-re, hulla fáradtan érünk haza, nem is sikerül mindent összepakolni. A terv, hogy reggel korábban kelünk – és idõben útra kelünk még a nagy forgalom elõtt – már akkor este halálra volt ítélve. Reggel 8 után indulunk, gyors tankolás és matrica-vásárlás után irány az M7-es. Az Egér úton már araszol a kocsisor. Érdig együtt haladunk az autókkal, majd csatlakozva a többi motoroshoz a szélsõ és a leállósávot felváltva használjuk az elõrejutáshoz. Székesfehérvártól már nyugodtan haladunk, a 130-as tempó kényelmes a motornak és nekünk is. Faljuk a kilométereket, unalmamban azt számolgatom, mennyi lehet még a szállásig.
A szlovén határ elõtt még megtankoljuk a motort, és Beával úgy döntünk, megvesszük a szlovén pályamatricát is, sajnos késésben vagyunk, a mellékutak már nem játszanak.
A határátkelõnél csak lassítunk, végre külföldön vagyunk. Az elsõ km-ek itt is unalmasan telnek, majd az A5-ön, és az A1-en alagutak, fizetõkapuk és viaduktok váltják egymást, sokkal kellemesebb húzni a gázt. Kora délután érjük el Ljubljana-t, a GPS az A2-re vezet át, a városból nem sokat látunk, de a táj kárpótol. Az A2 után kanyargós fõutakon haladunk, természetesen az útburkolat itt is tökéletes. Skofja Loka-tól elfogynak az egyenesek, felfelé tartunk a hegyek közé. Kanyarok követik folyamatosan egymást, félelmetesen jó még a telepakolt túradobozokkal is. Elõttünk egy 3-as BMW-s srác a rendõrt tolja lefelé kanyarról kanyarra, majd megelõzi, csak pislogunk a sisakban mind a ketten. A helyiek olyan szinten nyomják a gázt, többen megelõznek, majd el is hagynak gyorsan, ha utolérünk egy konvojt, biztos, hogy az elöl menõ autó magyar vagy osztrák rendszámú.
Közeledünk a szállásunkhoz, 40-50 km lehet hátra, amikor már kezdek belefáradni a döntögetésbe és akárhogy helyezkedem az ülésen, már sehogy sem kényelmes. Végül beérünk Most na Soci-ba, itt foglaltunk szállást a Siroko vendégházban. Nem látom meg a kis utcát, ahol le kellett volna fordulni a GPS szerint, továbbmegyünk és megpillantjuk a felduzzasztott Soca folyót. Pont olyan szép kék, mint a fényképeken. Megállunk a parton pihenünk kicsit, a GPS-t vallatom, vajon merre kellene mennünk. Visszamegyünk a faluba, ebbõl az irányból már látható a házak között megbújó kis utca, megvan az irány. Hegynek felfelé tartunk a szûk, és igen meredek úton, bízom benne, hogy szembõl nem jön senki. A GPS szerint megérkeztünk, persze a vendégház sehol sincs. Gyors kérdezõsködés, szerencsém van. Egy horgászházba megyek be, értenek angolul, mutatják, merre kell menni. Kitalálhattam volna én is, hogy felfelé. Még pár km, az ezres motor már csak egyesben megy, próbálok óvatosan menni. A szakadék felõli oldalon, az út szélén csak terméskövek vannak lerakva kb. egy méterre egymástól. Lefelé lesz majd igazán izgalmas. Végül megtaláljuk a szállásunkat. Fenn a hegygerincen, csodálatos panorámával a völgyre és a szemközti hegyekre. A háziak (50-es házaspár) nem túl barátságosan fogadnak, nem beszélnek sem angolul, sem németül, elmutogatjuk, mit szeretnénk. Végül a fiukkal sikerül pár szót váltani angolul, de õ sem túl kommunikatív. Elfoglaljuk a szobát, nem csalódunk. 30 EUR/éj, barátságos ár. Kis pihenés után lemegyünk a faluba, iszunk egy cappucino-t, tervezzük a másnapi etapot.

2.nap: Most na Soci – Nova Gorica – Gorizia – Trieszt – Koper – Izola – Most na Soci

Mivel elõzõ nap remek idõnk volt, úgy döntöttünk, hogy ma a tengerpart lesz a cél. Az autópályákat próbáljuk messze elkerülni. Nova Gorica-ig a Soca folyó völgyében kanyargó úton haladtunk. Néhányszor körbejártuk a belvárost SD-kártyát keresve, majd a Koper felé vezetõ utat keresve hirtelen Olaszországban találtuk magunkat. A két város a határ mentén összenõtt; szinte észre sem veszi az ember, hogy már másik országban van. Köszönjük EU. Dél felé haladunk, Duino környékén végre megpillantjuk a tengert, kiállunk egy parkolóba, elkészülnek a kötelezõ fényképek. Követve a tengerpartot Trieszt felé motorozunk. Beérve a városba igazi olasz nyüzsgés fogad, mindenfelé kétkerekûek és az elmaradhatatlan dudálás. A tengerparti útból autóút lesz, a GPS segítségével már sokadjára tévedünk el. Kezdem azt hinni, hogy a kis kütyü az ördög találmánya… és ez késõbb be is bizonyosodik.
Izolában, egy tengerparti kempingben állunk meg, gyorsan megszabadulunk a motoros öltözéktõl, irány a tenger. Furcsa a sós víz (sikeresen megkóstolunk egy-két hullámot), és nem tetszik, hogy köves a part, de jót úszunk a nagy melegben. Kis napozás után a part melletti étteremben szeretnénk megebédelni. Az étlap csak szlovén, horvát és olasz nyelvû, a pincérnõk sem beszélnek „nyugati” nyelven. Végül a húsok közül választunk egy feltûnõen drágát, bízunk benne hogy valami több személyes tálat rendeltünk, és nem tengeri herkentyûket. Szerencsénk van, szép nagy tálat kapunk mindenféle grillezett húsokkal, zöldségekkel. Persze nem sikerült mindet megenni, rövid mutogatás után a pincérnõ elcsomagolta. Útnak indulunk hazafelé, gyors bevásárlás után már kinn is vagyunk az autópályán. Tempósan haladunk, szépen kanyarog a pálya, autó alig van az úton. Valahol Lokavec mellett térünk le a pályáról, a GPS szólít, hogy megtalálta a legrövidebb utat. Három számjegyû út, de a térkép fõútnak jelöli, nagy baj nem lehet belõle. Persze a térképre nem nagyítottam rá, nem láttam, hogy végig szerpentin.
Bea: Még ha csak a szerpentin lett volna a legnagyobb baj… hegyrõl le, hegyre fel, és nem tudsz elkanyarodni semmi civilizált környék felé… csak a szerpentin a fenyõerdõben, a kavics meg az ima, hogy valami el ne ragadjon a sötét erdõben a hátsó ülésrõl … nem volt vicces!
Kis falukon hajtunk át, azt hiszem, bármelyik itteni házban szívesen laknék. Lassan lemegy a nap, de nem fogy a hátralévõ távolság. Az út egyre kanyargósabb és meredekebb, lenézve a völgybe egyre messzebb látható a házak fénye. Majd az egyik kis faluból kifelé jövet elfogy az aszfalt. Visszafordulunk, hátha csak elnéztem egy táblát, de sajnos nem. Apró kavicsos úton haladunk az erdõben, a harmadik, negyedik kanyar után arra gondolok, mennyire jó motor lehet egy TransAlp vagy egy Varadero, csakhogy márka-hû maradjak. De alattam most egy három mázsás megpakolt túrasport gép van, sport gumikkal, utassal. Így az igazán izgalmas. Nem vagyok félõs típus, de már nagyon vártam, hogy lakott területre érjünk. Tetézve kalandos napunk, gyûlnek a felhõk az égen, néha villámlik. ( Folyamatosan azon gondolkodom, hogy ha elered az esõ megálljunk és várjunk, vagy menjünk tovább a csúszós hegyi úton. ) Másfél-két órás terepezés után végre aszfaltozott utat találunk. Már csak 15-20 km és a szálláson vagyunk. A pulzusom most már csak kétszerese a normálisnak, és Beán is érzem, hogy megkönnyebbült. Még egy utolsó adag szerpentin a vendégházig, ekkor már nagyon utálom azt, aki kitalálta a kanyarokat. Megérkezünk, leparkolok, felvisszük a csomagokat. Ekkor ered el az esõ. Ezt megúsztuk.

3. nap: Most na Soci – Bovec – Bled – Bohinj – Most na Soci (kb. 280km)

Reggel korán ébredek, sétálok egyet a hegygerincen, már nyoma sincs az esti viharnak. Kék az ég, zöld minden, és a messzi hegycsúcsok olyan fehérek, mintha hó borítaná õket, pedig csak a sziklákat látom. Azt hiszem, el tudnám viselni ezt a látványt minden reggel. Bea is felébred, gyorsan útnak indulunk, hosszú lesz a mai nap is. A Triglav Nemzeti Park a mai úticél. A Soca folyó völgyében haladunk ismét, de most északi irányba. Szombat van, sok az autó az úton, és szinte mindegyik raftingos csónakot visz. Bovec elõtt megállunk reggelizni, majd újult erõvel indulunk a Vrsic hágó meghódítására. A táj ismét meseszép, bármerre nézek, mintha képeslapokkal lennék körülvéve. A hágóra vezetõ úton számozva vannak a hajtûkanyarok, némelyik annyira szûk, hogy rendesen birkóznom kell a nagy CBR-rel. A hágó tetején csak lassítunk, tudat alatt én már a Bled-et szeretném látni.
Bea: Ez a nemzeti park nagyon szép, ezt mindenkinek legalább egyszer látnia kell. Egyszerûen nem lehet elmondani- felejthetetlen élményt jelent!!
Kranjska Gora-nal jobbra fordulunk a 201-esen, majd fel az A2-re néhány km. erejéig. Lipce-nél lehajtunk a pályáról, innen már csak pár perc Bled. Elõször körbemotorozzuk a tavat, majd felmegyünk a várba. Kicsit borult az idõ, nehéz így igazán szép képeket készíteni. A várban megnézzük a kiállítást, veszünk néhány apróságot, majd lejövünk ismét a tóhoz. A belvárosban megebédelünk, majd továbbállunk Bohinjska Bistrica felé. Igazi alpesi táj, szép házakkal, az út pedig egy patak mellett kanyarog. Magamban jót mosolygok, mikor elhaladunk a Lepence tábla mellett. Megérkezünk a Bohinj tóhoz. Szerintem sokkal szebb, mint Bled. A déli parton végigmotorozunk, sajnos zsákutca, így vissza kell fordulnunk. A fürdéshez már kicsit késõ van, és talán hûvös is, ezért úgy döntünk, hogy másnap idõben indulunk haza, és útba ejtjük Bohinj-t is. Indulunk vissza a szállásra, kb. 70 km szerpentin vár ránk. Nagyon lassan haladunk, az átlagsebességünk nem éri el a 30km/h-t, de kárpótol a táj. A keresztezõdésekben rendre megállunk tanakodni, merre tovább; a GPS-t csak azért sem kapcsolom be. Már fél úton járhatunk, épp az egyik tábla nélküli útelágazásnál bújom a papír térképet (fogalmam nincs, merre kellene mennünk, mind a két irány jó), mikor szembõl érkezik egy motoros, elhalad mellettünk, köszönünk, majd gyorsan visszafordul, mikor látja, hogy mi is magyarok vagyunk. Pár szót váltunk, Õk épp Bled-be igyekeznek, és Most na Soci felõl jöttek, mi épp arra tartunk. Elmondják, hogy felfelé a hegyre van egy rövidebb rossz útszakasz, de utána kiváló az út, mehetünk nyugodtan. Gyorsan elbúcsúzunk, mert nyugat felõl már gyülekeznek a felhõk, és mi pont arra mennénk. Felvesszük az esõruhát, majd próbálok gyorsabban menni, de ránk esteledik, és az esõ is kezd cseperegni. A kanyarok nem akarnak fogyni, túl gyorsan sötétedik, és az ég is leszakad. Nagyon jó a fényszórója a CBR-nek, de szinte csak akkor látom rendesen a kanyarokat, amikor villámlik, ezért egy buszmegállóban megállunk. A motor ázik, de legalább a mi fejünk felett „fedél” van. Nagyjából háromnegyed órát vártunk, amíg tombolt a vihar, közben néztem a GPS-t már csak 12km-re vagyunk a szállástól. Ahogy csendesedik az esõ, elindulunk. Azt hiszem, életem eddigi leghosszabb 12 km-emet ekkor tettem meg. Éjjel tizenegy körül hulla fáradtan érkezünk meg Most na Sociba. Egy jóféle szlovén sör mellett megbeszéljük az aznapi történéseket, majd eltesszük magunkat holnapra.

4. nap: Most na Soci – Bohinj – Bled – Ljubljana – Tornyiszentmiklós – Budapest

Reggel korán kelünk, gyorsan összepakolunk, elbúcsúzunk a házigazdáktól – ekkor már mosolyognak, biztosan annak örülnek, hogy a rosszarcú motorosok nem ölték meg õket, és a ház is egyben van 🙂 – és irány a Bohinj-tó. Elvileg ugyan azon az útvonalon megyünk, ahol elõzõ este jöttünk, de nem ismerõs az út, még a helységnevek sem. Mire megérkezünk a tóhoz, már kánikula van, sokan vannak a szabad-strandon, de nem zsúfolt. Jót úszunk a hideg vízben
Bea: én annyira nem, azért hideg volt, kivéve az áramlatok- voltak meleg áramlatok-, hatalmas élmény volt 🙂
ami annyira tiszta, hogy látom a lábfejem a nyakig érõ vízben. Kb. egy órát napozunk, majd nehezen, de elindulunk hazafelé. Bled-et még útba ejtjük, de csak átgurulunk a városon a cél az A2-es autópálya. Ljublana-t ismét elkerüljük, sietnünk kell, talán majd jövõre. Az A1-en, majd az A5-ön haladunk tempósan, látszik, hogy vasárnap délután van, sokkal erõsebb a forgalom. Késõ délután érjük el a magyar határt, egyre sûrûbben állunk meg pihenni. Fehérvár után még az esõruhát is felvesszük, eléggé el van borulva, végül elkerüljük az esõt.
Este kilenc körül érkezünk meg fáradtan, néhány ezer kilométerrel a hátunk mögött. A húsz éves japán technika ismét kitett magáért, semmilyen mûszaki problémánk nem volt. Biztos vagyok benne, hogy még visszamegyünk Szlovéniába, de lehet, hogy akkor már egy túraendúróval, hogy az igazán szép helyekre is gond nélkül eljuthassunk.

Budapest, 2010.01.21.

Szöveg és kép: Bea és Tike