Szelíd motorosok (2007.07.16-2007.07.23.)

Legutóbb belebotlottam az öreg motorba otthon, s mit nem adnék ha most mehetnék vele egy kört! Így most csak hátradőlök a fotelban és nézegetem a képeket, amit a nyáron csináltunk. Jó emlékeket ébreszt…
Az elképzelés, hogy a legdélebbi csücskétől, a legészakibb csücskéig végigmotorozzuk a horvát tengerpartot, nagyon jó volt. A régi tervet azonban kicsit meg kellett nyírbálni. A rendelkezésre álló anyagiak mindnyájunkat keretek közé szorítottak. Nekem ráadásul az eredetileg júliusban két hetesre tervezett szabadságomat egy főnöki snitt segítségével lerövidítették 10 napra. Sebaj, a terv alapja így sem került veszélybe, ezek szerint nyílegyenesen Dubrovnyikig motorozunk, s onnan a parton észak-nyugat felé. A túrára alaposan felkészültünk, minden napra jutott valami finom magyar konzerv és tartóskenyér. Norbert több hónapra elegendő goffrit hozott magával, aminek nagy részét aztán haza is hoztuk! Alaptalan félelmünktől vezetve felkészültünk az esetleges útszéli javításokra, Norbert precíz 20 kilós satu készletét, az összes szerszámmal bepakoltuk Jani 42literes hatsó dobozába, ezáltal a motor súlypontja kissé megváltozott, de a GS észre sem vette a súlytöbbletet. Cserében Norbert egy malaclopó sporttáskában elhozta a Pallay-család 20 kilós alsónemű készletét, ezáltal a Jawa-t folyamatos Concorde pozícióba kényszerítve, és gazdáját arra kárhoztatva, hogy a motort középsztenderre csak 2 ember bírja felhúzni (oldalsztenderen már úgyis eldőlt volna). Józsi ezt egyszerűbben megoldotta, 22 literes textil retiküljében hozott magának pár alsó neműt, és egy köteg Kunát, némi Glóbusz konzervvel megbolondítva. Jani a túrának két személlyel vágott neki, elhozta Timi lányát is. Jocó és jómagam egyedül mentünk. Mind a hárman feltankoltunk jófajta európai valutából és horvát Kunából. Bocs Jani, amiért csak Eurót hoztál az én tanácsomra! Bár szerinte jobban járt, mert kint jobban váltotta az Eurót Kunára. Rogyásig pakolva indultunk el a hosszú útra július 16-án a dög melegben. A 70-esen gurultunk végig, majd a Balaton déli partján, a hatalmas nyári dugóból ügyesen kivágva magunkat, a 67-es úton haladtunk Barcs irányába. A somogyi rész kanyargós útjai feledtették velünk a balatoni tumultust. Nem létezik túra gyertyacsere nélkül, így a már agyonhasznált egy éves gyertyákat fél úton újra cseréltem, ez alatt a pár perc alatt pihentünk, és megittuk a vízkészleteink jó részét egy fa árnyékában. A határ előtt egy utólsót (teli)tankoltunk a jó magyar naftából. Sőt itt még 2T olajat vételeztem, aminek nagy részét a Jani dobozába még megpróbáltuk belegyömöszölni (mert a horvát oldalon kevés kúton lehet ebből a cuccból kapni).
Virovitica, Daruvar, Pakrac érintésével délután öt óra körül megérkeztünk Okucaniba. A térkép egy kempinget jelölt, gondoltuk ott alszunk. A benzinkúton megtudtuk azonban, hogy a kemping már rég óta nem létezik, így a közeli Nova Gradiska felé vettük az irányt. Útközben rengeteg házat fedeztünk fel, amelyek még a délszláv háború nyomait viselték. Nova Gradiska városának, egyik motoros-italintézménye mellett rostokoló R1-es gazdáját kérdeztem olcsó szállás után érdeklődve. Kisvártatva az összes motoros ott termett, ismerkedtünk egymással és a gépekkel. Mindannyiunknak feltűnt, hogy ezek a helyi srácok nem szeretik a bukósisakot, anélkül ülik meg a sportmotorjaikat. Segítőkészségüknek köszönhetően fél órán belül felhajtottak nekünk egy első osztályú házat éjszakára, le a kalappal előttük!! A ház , ha jól emlékszem egyébként, kőkemény 300 Kunába került egy éjszakára! A ház tulaja és a családja rendkívül vendégszerető módon fogadott minket. A reggeli ébredés és készülés után a Horvát-Bosnyák határra vezetett utunk. Szerencsétlenségünkre a határ le volt zárva talán egy óra hosszáig, mert tűszerészek dolgoztak. A kényszerpihenő után az útlevelekbe ciril betűs pecsét került, s irány Bosznia. Banja-Lukáig forgalmas telpüléseken keresztül mentünk. Az út mellett számtalan mecsetet láthattunk. Nem volt hiány három szintes giccses palotákból, s a lepukkant kicsi benzinkutakból sem. A Banja Luka előtti rövíd 20 km-es szakaszon igencsak húzni kellett a gép fülét, mert a helyiek, de leginkább a kamionosok nem épp szeliden közlekedtek. Banja Lukában pár percre félreálltunk és kipihentük a rövid út fáradalmait, majd egy jó fél órás bolyongás után megleltük a kifelé vezető utat. Itt meg is tankoltunk…a kúton kártyával nem lehetett fizetni, így európai valutával fizettünk, s a visszajárót helyi valutában (KM) kaptuk, ami egyébként nem konvertibilis valuta. A városból kiérve jó hosszú kilométereken át szép hegyes völgyes utakon motoroztunk. Az út melletti völgyben folyó, a másik oldalon sziklás hegy nyújtott szép látványt. A horvát motorosok megmondták, hogy ez motoros paradicsom, s igazuk lett. Jajce-ban megpihentünk és ebéd után néztünk. A város és a körülötte található zöld hegyek látványát egy füstölgő faszéntelep rontotta csupán. A városközpontban van egy kisebb vár, és itt 6-8 Euróért mind a négyen jól laktunk. A főúton Gornij Vakuf és Mostár felé vezetett tovább az út. A települések nevei itt már nem ciril betűvel voltak kiírva, s így már magabiztosabban navigáltuk magunkat. Közel egy órával sötétedés előtt elértük a horvát határt, és itt tankolnom kellett. Beparkoltam a kútra, s meglepetésemre egy benzinkutas leányzó termett ott, aki megtankolta az öreg vasat! Másik meglepetés, hogy a Suzukik órája szerint 330km-t tettem meg 12,5 liter benzinnel, ami a túratempót figyelembe véve egész jónak mondható. A határt gyorsan átléptük, s a helyi „közegek” segítségével gyorsan megtaláltuk az első tengerparti szállásunkat, a Rio-kempinget, Blace mellett. A sátorhelyeket megmutatták, s kaptunk ajándékba görögdinnyét is a regisztráció alatt . Sötétben sátrat vertünk (ahogy itthon már megszoktuk). Reggel kimentünk a tengerpartra és jót fürödtünk. Ezután ettünk abból, amit Glóbusz csomagolt nekünk fémdobozokba. Csomagjaink nagy részét a sátrakban hagyva elindultunk Dubrovnikba. A motoros ruhákat hátra hagytuk, viszont biztonságunk érdekében 40-es faktorszámú, protektoros naptejjel kentük be hab testünket. Persze az első pihenő alkalmával csúnyán megégettem magamat a kipufogóval. Mivel Boszniának van kb. 10 km hosszú tengerpartja, ezért utunk ismét átvezetett minket a Bosnyák-Horvát határon. Dubrovnyikba egy és fél óra alatt jutottunk el (ekkor jártunk a 840km-nél). Az első kép, ami fogadott minket, a kikötőben állomásozó tengerjáró hajó, a híd és az öreg város képe volt. Utunk az óvárosba vezetett, ahol nagyot sétáltunk. Az egyik forgalmas étteremben megebédeltünk, és hűsöltünk a napernyők árnyékában. Kipróbáltuk a horvát fagylaltot. Ebből 3 gombócnál többet képtelenség megenni, mert darabja úgy 7-8 dkg (7 Kuna azaz 220 Ft), ellentétben az itthonival, ami ennek fele. Ráadásul aki kiszolgált bennünket tudott kicsit magyarul is. Kivégezve az édességet, elmotoroztunk a dubrovniki kilátóhoz, ami nem kis teljesítmény, mert egy rossz minőségű, kanyargós, keskeny úton, szakadék mellett lehet megközelíteni. Ennek ellenére megérte, mert az egész várost be lehet onnan látni. Itt Norbert ismét megbarátkozott egy helybéli emberrel, aki elmesélte a kilátó melletti rom történetét, miszerint az egy kommunikációs központ volt, és a délszláv háború első hetében lebombázták, azóta is úgy áll. Dubrovnikból visszafelé vezető úton vettünk egy újabb dinnyét, meg hat palack 1,5literes ásványvizet, amit a rossz úton majdnem sikerült is elhagyni. Hazaérkezésünk után a kemping sörözőjében töltöttük az estét Krusovicével (a helyi sör)….azt hiszem zárásig voltunk ott….s rendesen a pohár fenekére néztünk. Na, igen egyikünk sajnos éjszakai randalirba is kezdett….s hajnbalban egy kempingszékben ébredt a tábor túlsó végén. Ez néha előfordul.. Reggel pakoltunk, fizettünk (2éjszaka, 4 fő, 400 Kuna), s kissé megfáradva a part mentén folytattuk utunkat. Mivel a nap igen erős sugarakkal bombázta a sisakokat, a benzinkutakon sokkal többször álltunk meg ásványvízért, mint benzinért. Kora délután egy tengerparti étteremben ebédeltünk mondanom sem kell olcsón…..a többiek szokás szerint pizzát ettek (mi mást?), én meg bevállaltam valami tenger gyümölcsét. Úgy 4 óra magasságában Omis városában taléltunk egy kempinget, aminek saját tengerparti szakasza, kártyás beléptető rendszere, és kultúrált vizes blokkja volt. Igaz ez sokba is került (1éj 48 “ojró”). Persze az ilyen helyek tömve vannak túristákkal, úgyhogy egy talpalatnyi hely jutott csak nekünk. Sátorverés és kipakolás után elindultunk felfedezni a kisvárost. A városközpont tele volt árusokkal és a különböző helyi cuccokat árusító boltokkal. Az összeset végignéztük, és sikerült pár apró szuvenírt is beújítani. Itt vettük meg az otthoniaknak szánt ajándékokat. Láttunk sok helyes forgalomirányító rendőr hölgyikét, megmásztunk egy pálmafát, és megittunk egy kávét. Fellépcsőztünk a helyi várba, ami nem kis megpróbáltatással járt, mert nagyon meredeken emelkedett, és keskeny volt. Jocó meg is állapította, hogy a lépcsőfokok nem felenek meg az európai előírásoknak! A magasság függvényében egyre jobban lógott a nyelvünk, de nem adta fel a csapat legidősebb tagja sem (bár eléggé megviseltnek tűnt…). Odafentről elénk tárult a város, a kikötő, ahonnan 10 percenkent indult és érkezett egy-egy sétahajó, és a tengerpart látványa. A kis kirándulás megérte a 30 Kunát, ami jelképes belépő volt. Itt magyarokkal is találkoztunk, ők segítettek a közös képek elkészítésében. Az este hátralévő részét egy jókora görögdinnye társaságában töltöttük a tengerparton. Az öböl partján próbáltuk a város elénk táruló fényeit megörökíteni (elménkben és a fénykepezőinkben egyaránt). Másnap pakoltunk és indultunk tovább a tengerpart mentén. Következő uticélunk Zadar volt. Trogírt elhagyva az út már nem a tengerpart mentén futott tovább, hanem a környező hegyek között, szerpentinekkel tűzdelve haladt. A 40 fokos melegtől és napsütéstől eltekintve, minden adott volt egy jó motorozáshoz. Aztán a kacskaringós úton egy kocsisor végével találkoztunk. Elöl ment az IFA. A szembe jövö forgalom és a kanyarok miatt 45 percig nem voltunk képesek megelőzni őket. Aztán váratlanul jobbra irányjelzett a teherautó, lekanyarodott, s mindenki megkönnyebbűlésére kényelmesen csavartunk kettőt a gázmarkolaton, és kikormoltuk a gépeket. Zadarban megálltunk egy bevásárlóközpontban, hogy a mélygarázs nyújtotta hűvösben pihenjünk, és bevásároljunk. Jani megbízására az évszázad legnagyobb valutaspekulációját hajtottuk végre egy „money-exchange” irodában. Vettünk ásványvizet (jó sokat), vacsoráztunk és folytattuk vándorlásunkat. Reméltük, hogy hamarosan találunk egy kedvező árfekvésű sátorozó helyet. Egy nagyon kellemes mediterrán hangulatú öbölben, a várostól pár kilométerre, északnyugatra, Petrecanéban találtuk meg a magán kézben lévő szálláshelyet (ekkor jártunk az 1240km-nél). Köszönhetően a kemping elrendezésének sátrainkat sikerült árnyékban felállítani. Tettünk egy nagy sétát a tengerparton, és betértünk egy étterembe, ahol megvacsoráztunk és legurítottunk néhány korsó helyi sört. Ezt egy estébe nyúló tengerparti fürdőzés, búvárkodás követte. A köves, kagylós parton talpainkat miszlikbe vagdostuk. Többen próbálkoztunk 4 méter mélyről Tímeának egy kagylót felhozni, de nem sikerült. Aztán a hős, önfeláldozó apának összejött (igaz a merülés után majdnem lélegeztető gépre kellett kapcsolni). Reggel 100 kunát fizettünk a kempingért, alkudnunk sem kellett, mert a házigazda az eredeti árból lefelé kerekített, s mondta máskor is szívesen lát ilyen „jófej” motorosokat.
A Plitvicei tavak felé vettük az irányt. Zadarnál felhajtottunk az autópályára talán 50 km erejéig. A horvát kapus rendszert összevetve a magyarral meg kellett állapítsani, hogy drágább, a be és kiléptetésnél jelentős időt veszítettünk. Kárpótlásul az út minősége sokkal jobb, mint nálunk bárhol. A más európai pályákhoz képest lényegesen kevesebb benzinkút és pihenő található a sztráda mellett, ezért érdemes a járgányt teletankolni és úgy végigmotorozni rajta! A pályán egyébként 20 km haladás után megállt a forgalom. Sajnos az egyik sáv alagútját lezárták, (talán) felújítás miatt, így a fennmaradót felváltva használhatták egyszer az egyik, majd a másik irányba közlekedők. Ez minket nem különösebben zavart, mert az autósok nagyon előzékenyen engedtek tovább minket. Igy 15 km-es szakaszt kellett az autók között megtennünk, amiben volt egy 5 km hosszú alagutas rész is. Gornja Plocanál fizettünk a pályáért, azt hiszem 20 Kuna körüli összeget (?). Majd az 1-es főúton tovább gurultunk a tavak felé. Valahol félúton közbeiktattunk egy rövid kávészünetet, s Józsival gyorsultunk, nekem sajnos leállt a “turbóm”, s így tudott (csak) nyerni. Kora délután megérkeztünk a célállomásunkhoz. Mivel már nem volt kedvünk sátorban aludni, ezért két szobát béreltünk éjszakára 15 Euróért. A Plitvicei tavak, különböző magasságban lévő a szintjeit vízesések kötik össze, így folyik egymásba a hét tó. Sokat sétáltunk, csónakáztunk és rengeteg fotót készítettünk erről a helyről. A bejárásához legalább egy nap szükséges. Este nem akartunk már költeni, ezért elfogyasztottuk a magyar konzervek maradékait. Reggel az 1-es úton Letenyéig, érintve Kralovac városát, -ahol a jófajta horvát sörök készülnek- jutottunk el. A határ előtt egy étteremben elköltöttük maradék Kunáinkat, és hazafelé vettük az irányt. Összesen 1880km-t tettünk meg kényelmes tempóban 7 nap alatt.

Kép és szöveg: Norbi és Gyűrűkura

Powered by WordPress | Compare the Best Free WordPress Themes Online. | Thanks to WordPress 4 Themes, Home Based Companies and Free Premium WordPress Themes