Nagy izgalommal és körültekintéssel kezdtünk hozzá első saját kvitelezésű motoros túránk szervezéséhez. Az ötlet még tavaly fogalmazódott meg bennünk. Az országnak ezen az észak-nyugati, gyönyörű tájékán ugyanis még nem gurultunk – legalábbis mióta mi is a csapatba tartozunk. A szállás adott volt, lévén kis telkünk, ami Komárom-Esztergom megye egy eldugott falucskájában, Süttőn helyezkedik el szép kilátással a Dunára. A házat apám építette két dolgos, erős kezével, nem kis munka árán még gyerekkoromban. Az útiterv kialakításánál az egyik fő szempontunk az volt, hogy olyan érdekességeket nézzünk meg, amit még a társaság nagy valószínűséggel nem látott. A másik, amire igyekeztünk figyelni, hogy jó áron jöjjön ki a hétvége. Elég szépen össze is jöttünk –, az előző havi túrához képest, ahol csak négyen voltunk – most sikerült megkétszerezni a létszámot, ha az időközben felbukkant hívatlan, de annálSüttő kedvesebb látogatónkat, Villám kutyát nem számolom.
Pénteken kora délelőtt érkeztünk, hogy legyen időnk mindenre, és méltóképpen fogadhassuk majd az érkezőket. Ede még elment Győrbe, dolgozott egy kicsit a pihenés előtt, én meg ott maradtam és valódi háziasszony módjára tettem a dolgom. Leszüreteltem a termést a bokrokról, fákról, majd gyorsan főztem belőle egy finom gyümölcslevest, hátha éhesen jönnek a munka után elcsigázott, fáradt társaink. Készítettem mellé gyorsban egy túróstésztát és elégedetten hátradőlve vártam.
Hajnal és Buny elég jól lekövették az útleírásunkat, amit igyekeztünk szinte fáról fára leírni – és még kora este felértek a hegyre. Letáboroztak az egykori két kis gyerekszobában, és nagy kegyesen – némi szelíd ráhatásra – megkóstolták az isteni levesemet. A főételből már nem kértek, mondván, hogy nem is szoktak vacsorázni, így mivel más már nem érkezett aznap, a tészta nagy része megmaradt. Halkan megjegyzem, a többiek közül később szívesen ettek volna belőle, csakhogy addigra már hűlt helye volt Süttőmindennek. Felbukkant ugyanis egy éhes, szomorú tekintetű kutyus a kapu aljában, és nagy ugatással követelte a vacsoráját. A hegyi nyáj örzőkutyája, -mint későbbb megtudtam, – apám szokta etetni. Szegényke minden alkalommal nagyon éhes, és látni, hogy tart az emberektől, bánthatják. Csak úgy falta az üres tésztát, mint aki napok óta nem evett. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan visszük majd haza. Mégis melyik dobozba fog beleférni? Nekem kell ez a drága. Olyan hálás volt az ételért és a simogatásért. Estére sem engedtük ki a kerítésen, úgy mentünk aludni. Nehezen aludtam el, mert a jószág vonyítva ugatott. Azt gondoltuk biztos a teliholdat, Hajnal szerint majd abbahagyja. Hát nem így tett. Pirkadat táján lementem hozzá, adtam neki enni, inni, becézgettem. Úgy emlékszem utána csönd lett. Lehet, hogy igazán csak a szeretetre vágyott.
Másnap reggel kellemesen elköltöttük a reggelinket a teraszon, és vártuk a többiek érkezését. Ám, hogy ne menjen minden olyan gördülékenyen, mosogatás közben egyszer csak nem folyt tovább a víz. Hozzá kell tennem – aki nem ismeri a körülményeket – a telken nincs fúrt kút. Az esővizet egy ciszternában gyűjtjük, onnan egy szivattyú segítségével kerül be a házba. A szivattyú megadta magát ezen a reggelen, és a helyzeten még az időközbenSüttő megérkező Bea és Tike sem tudott javítani, pedig ők aztán hozzáértő emberek :). Megoldásként egy esti fürdőzés mellett döntöttünk majd a túra végén valahol. Máris változtatni kellett egy kicsit az előre eltervezett napunkon. Na de Beáék hamar sátort vertek a kertben, és végül nagy dirrel-durral begurult Peti is, aki kiakadt az út minőségén, és legféltettebb kincsét majdhogynem inkább a hátán hozta fel az emelkedőn, minthogy a guminak baja essen a rossz úton. Valóban elég gyatra volt az út akkor, ezt elismerem, de mentségünkre legyen szólva, előre felvázoltuk a terepviszonyokat – igaz nem jeleztük egyértelműen, hogy aki endurora való átnyergelésen gondolkozik, még ezen túra előtt feltétlenül tegye meg. Tehát miután Peti kissé lehiggadt, összeszedelődzködtünk, és elindultunk teljesíteni napi programunkat.
Süttő9 órakor vártak minket a következő faluban Dunaalmáson, ahol Csokonai Vitéz Mihály múzsája és felesége, Csokonai Lilla élt. Egykori lakóháza helyén tiszteletképpen emlékszobát rendeztek be. A kis idegenvezető hölgy egy pár szóban mesélt Csokonairól, Lilláról, kettőjük szerelméről, valamint a szobácskában látható emléktárgyakról. A fél órácska nézelődés utánt az út másik oldalán álló templom fölötti dombra tartottunk, ahol a sírkövek között rátaláltunk Lilla sírjára is.
A parkolóból indulóban Buny kipróbálta milyen az, amikor a motor a talajjal válik egyenlővé. Olyan szerencsétlenül sikerült mozdulnia, hogy a gép feldőlt. Szerencsére az ijedtség nagyobb volt, és nem történt semmi komoly baja a járgánynak. Némi porolgatás és fényesítgetés után az idén tavasszal nyílt Neszmélyi Hajóskanzen felé vettük az irányt. Azt hiszem ez a Szent Ilona öbölben kialakított muzeális park lázba hoz felnőttet, gyermeket egyaránt. A helyet működtető alapítvány rendbehozott néhány már bontásra ítélt hajómatuzsálemet, melyeket látogathatóvá és főleg kipróbálhatóvá, tapogathatóvá tett. Az egykori Neszmély nevű hajó gépháza teljes egészében bejárható. Mondanom sem kell, hogy a műszerek, kapcsolók és a mindenféle gépészeti ketyere mennyire lázba hozta kis csapatunkat, főként gépészeinket. A hajótestben még lakószobákat is kialakítottak, így ha valaki hosszabb időre tervezi az ott tartózkodást, azt is megteheti. A parton az időközben megéhező látogatókat is szívesen várják lángossal, rétessel és mindenféle üdítő itallal. Továbbhaladva a legöregebb hajóban – 1869-ben építették -, aSüttő hajdani Zoltán gőzösben igényes kiállítás várja a látogatókat hajómakettekkel, bútorokkal berendezett hajókabinokkal és korabeli ruhákba bújtatott bábukkal, az ezekhez kapcsolódó, táblákra kifüggesztett történetekkel. Az alapítványnak – ahogy arról a sknazen vezetője, egy belevaló, szimpatikus lány mesélt – van még néhány ötlet a tarsolyában a jövőre nézve: vízisportokkal, kempinggel készülnek kiegészíteni a szolgáltatásokat, ami még komplexebb szabadidős kikapcsolódást nyújthat majd az ideérkezőknek. A terület alapos körüljárSüttőása után Vértesszőlős felé vettük az irányt, mégpedig a híres borászat, a Hilltop mellett elhaladva, ahonnan csodás kilátás nyílik a térségre. Itt megálltunk pár percre, hogy gyönyörködjünk főleg abban, milyen szépen mutatnak a motorok ezzel a páratlan háttérrel övezve.
Vértesszőlős – nekem legalábbis – hatalmas csalódást okozott. Valószínűleg nem tudom kellőképpen értékelni a látottakat, de hát nem is volt túl sok látnivaló. Úgy éreztem nagyobb a körítés, mint a tényleges tartalom. Egy pár vitrines szekrényke, néhány írásos tábla, meg egy körpavilon – amelyben állítólag egy halom lábnyom volt látható – ez minden. Mindenesetre egy jó kis csoportképet készítettem a többiekről.
Már jócskán elszaladt az idő, éhesek voltunk. Majkon hallottunk egy jó étteremről, hát errefelé kanyarodtunk. A Vendéglő a 4 remetéhez egy tó partja fölé magasodó terasszal és ínycsiklandó illatokkal várja vendégeit.
A finom kései lakoma után sikerült elcsípnünk az utolsó, 17 órai vezetést a majki Kamalduli Remeteségben. A vezetést tartó hölgy érdekes, részletekbe menő tájékoztatót tartott a némaságot fogadó szerzetesek életéről, mindennapjairól. Megnézhettük a barokk műemlékegyüttes 17 cellaházának egyikét is, amelyben éltek és dolgoztak ezek a békét és nyugalmat kereső hívő emberek. Láthattuk még a refektóriumot, ahol egy évben két alkalommal, húsvétkor és karácsonykor a szerzetesek beszélhettek egymással. A remeteség területén fut össze 3 Szent György-vonal, amely a test és lélek gyógyulását elősegítő energiákat közvetít. Talán ezért is népszerű szálláshely, hiszen bárki kiveheti a cellaházakat, aki megelégeli a nagyváros zaját és lelki békére vágyik.
Amint kijöttünk a remeteségből befutott Tamás is. Immár nyolcan indultunk el a közeli Oroszlányba, ahol az oroszlányi fürdőben folytattuk a nyugtató ejtőzést. A pezsgőfürdő és úszómedence mellett igyekeztünk kihasználni az uszoda szolgáltatásait és pótolni a reggeli Süttőzuhanyzást. Testileg-lelkileg megtisztulván érkeztünk utolsó állomásunk, a szokásos motoros bevásárló turizmusunk állandó szentélyébe, az oroszlányi Tesco áruházba. Felmerült az esti szalonnasütés ötlete, így megvettük a hozzávaló finomságokat is. Erősen sötétedett mire végre elindultunk. Hosszú nap volt, de szinte minden belefért, amit terveztünk.
Még következett egy húzós hegyi menet, amit néhányan inkább kihagytak. Pár motor lent töltötte az éjszakát a helyi kis bolt parkolójában, vezetőik gyalogosan jöttek fel. Otthon végül mégis tüzet raktunk, és megsütöttük a szalonnát, hagymát, sorra nyíltak a sörös üvegek. A hangulatot a közelben lévő házi buli zenéje koronázta meg.  A kutya eltűnt, pedig úgy vártam 🙁
Másnap reggeli után szinte mindenki hazaindult, ahogy sejtettem. Pedig aznapra is készültünk egy rövid programmal. Így hát Tamással hármasban mentünk megnézni a Lourdes-i barlangot és kegyhelyet, majd enyhítendő a forróságot csobbantunk a kellemesen hűs dorogi tóban. Tamás egy gyors ebéd után hazaindult. Mi kerestünk egy jó kis helyet, és még elnyújtottuk pár órácskát a hétvégét.

 
További képek a Galériában .
Kép és szöveg: Szeszter és Ede