(Bár a néhány napos gurulásunk még augusztus elején történt, most érett meg bennem a nosztalgia, hogy kicsit írjak róla. Úgyis rég jelent már meg cikk túráról. A történet lényege a következő: a 2005-ös korzikai túrát 2006-ban nem volt módunk felülmúlni, azt semmiképp nem akartam, hogy ne motorozzunk el valahova tenger közelébe, és ha már lehet – a hagyományőrzés végett – legyen, pl. egy sziget. Így a legközelebbi választás Horvátország, azon belül is Krk (a nevének hangzása erősen a focisták köpése előtti mély levegővételre emlékeztet…)

A történet előzménye még, hogy a nyár elején új „családtag” egy 650-es Bandit jött hozzánk. Kipróbálni már volt módunk hosszabb úton is, kísérő kocsival egy családi hegymászótúra alkalmával Szlovéniába, a Júlia Alpokba. Mi ragaszkodtunk hozzá, hogy ide is motorral menjünk, amúgy az a régió egy külön túrát is megérne, de mi csak odarobogtunk (kicsit több mint 600 km. szinte végig autópályán), másztuk és hazajöttünk: 

Ezek után éreztük úgy, hogy tenger is kell a nyárba (motorral). Előkészületet az út nem igényelt, az előző évről már volt felszerelésünk és pakolási rutinunk. Amit pluszba be kellett szerezni, az egy jobb esőruha, mivel pont augusztus elején jött az a rossz idő, amikor sem meleg, sem napsütés nem volt túl sok. Az indulás reggelén reménytelenül esett az eső. Az eredeti kb. 8-9 órai indulással vártunk egy kicsit, hátha alábbhagy, de nem, így 11-kor azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó az időjárás miatt lemondani tervemről. Az eresz alatt felpakoltuk a táskákat a motorra, felrángattunk az esőruhát (Rita biztonság kedvéért két esőnadrágot – mert meleg sem volt), még a motoros dzsekire is esőruhát húztunk.

Az M7-esen a Balatonig esett, de aztán – mivel semmi rossz nem tart örökké – elállt az eső. A magyar-horvát határnál már a nap is sütött néha. Útvonalnak a leggyorsabbat választottuk, végig autópályán, lényegében Bp-től Rijeka-ig szinte megállás nélkül (persze tankolni sűrűn kellett, mert a Bandit 150 körül már 7 fölött eszik). Sajnos Horvátországban az új autópálya-szakaszoknál nincsenek túl sűrűn a benzinkutak, így egyszer még le is kellett térnünk, hogy „élelmet” keressünk a „lovunknak”. Ezzel együtt este 7 körül már megláttuk a tengert, és átkeltünk Krk szigetére egy szép magas hídon.
Úgy gondoltuk, hogy a sziget (ami amúgy több mint 30 km hosszú) déli részén keresünk egy kempinget, de ha már ott voltunk, valahogy hajtott a vágy minket, hogy mégis egy olyan szigetre menjünk, ami tényleg sziget (tehát kompolni kelljen). Szerencsére ilyen azért van Horvátországban bőven, így Krk-ről rögtön át is keltünk Cres szigetére. A kompok óránként jártak, így még kicsit pihenni is volt időnk amíg vártunk a 8-órás kompra, és élvezni a kellemes mediterrán időt (magyarországi indulásunkhoz képest még estefelé is kb. 5-8 fokkal lehetett melegebb, így lekerülhetett egy réteg zokni és szélnadrág…). Mire Cresre értünk (a közelinek látszó sziget majdnem 45 perces kompúttal volt elérhető) már jócskán besötétedett, így egyből kempinget kerestünk. Ez szerencsére a horvát tengerparton nem probléma.

Másnap ismét esőre ébredtünk, így délelőtt csak lassan készülődtünk, mivel úgy döntöttünk, hogy még délebbre megyünk, hátha elkerüljük az esőt.

Felpakolás után megnéztük Cres városát (kissé szemerkélő esőben). A város tipikus kis, horvát tengerparti település, kikötő, körülötte az óváros és rengeteg étterem meg árus.

Egy kis séta és némi gasztronómiai örömök után tovább indultunk a sziget déli részébe.
Turistainformációnál gyűjtögetett térképek és prospektusok alapján kimazsoláztuk, hogy mit lehetne megnézni a szigeten. Nem messze Cres-től egy kicsiny középkori falu található a sziget egyik magaslatán, Lubenice. A falut egy olyan úton lehetett megközelíteni, amin két autó csak úgy fért el, hogy az egyik félreállt az erre néhány száz méterenként kialakított leállón (a szűkebb részeken még felpakolt motorral sem fértünk el egy autó mellett). Külön nehézséget jelentett, hogy az út háromdimenziósan kanyargott (kanyarokon túl még meredek dombok is voltak, amiknek csak a tetejéről látszott, hogy mi is jöhet majd még előttünk). „Ez még nem elég a kalandra vágyó turistáknak” – gondolhatták valamikor a helyiek, és a 4-5 km-es utat végig embermagasságú terméskő-fallal határolták mindkét irányból. Volt meglepetés bőven egy-egy kanyarban felbukkanó autó miatt, bár szerencsére a falu nem az ország legfelkapottabb helye. Viszont a középkori hangulatot tényleg jól adja vissza a falu. Még egy olyan nénivel is találkoztunk, aki olaszul beszélt, mivel a sziget valamikor még olasz fennhatóság (Trieszt) alatt állt. Ezen túl a falu egy hegytetőn feküdt, így remek kilátás nyílt a tengerre.

Kigyönyörködtük magunkat Lubenice régi – és kissé omladozó – házaiban, valamint a kilátásban – és túléltük a főútra

visszavezető folyosószerű utat, tovább indultunk, hogy kempinget keressünk lehetőleg még világosban. Addig-addig kerestünk valami szép helyen lévő szálláslehetőséget, míg eljutottunk addig a pontig, amíg száraz lábbal el lehetett jutni, és egy másik sziget végében, Losinj-on kötöttünk ki.

A két szigetet egy kis híd köti össze, amit napjában kétszer kinyitnak, hogy a hajók (persze csak a kisebb vitorlások és motorcsónakok) az egyik oldalról a másikra tudjanak menni Losinj megkerülése nélkül.

Losinj sziget déli részén lévő Mali Losinj közelében találtunk végül is egy kempinget, ahol a következő három éjszakát töltöttük. Mivel az idő továbbra sem fordult jobbra, ezért strandolás helyett a szigeteket jártuk tovább.

A következő napra azt terveztük, hogy megnézzük a térképen jelölt – és az utunk során is többször látott – belső tavat Cres szigetén. Semmilyen leírást nem találtunk róla (azt sem tudtuk hogy tó-e vagy tengerszem), de egy részletes térképen láttuk, hogy gyalog több helyen is le lehet jutni a tóhoz. Felkerekedtünk és elindultunk a főúton a tó felé. Az út legtöbbször hegygerincen vezetett és helyenként még szépen fel is volt újítva, remek kis kanyarok és gyönyörű kilátás jellemezte, igazi motoros ínyencség (a forgalom is elenyésző volt). A főútról a térkép alapján kicsit kisebb útra tértünk, ami egy kis faluba vezetett. Az út először jó minőségű aszfalt volt, majd átváltott murvás kavicsra. A faluba érve úgy tűnt elfogyott az út, de aztán megtaláltuk – igaz egy behajtani tilos táblával. Úgy tettünk, mintha nem ismernénk a horvát KRESZ-jelzéseket (rendőrtől igazán nem kellett tartani), és elindultunk az úton, amiről reméltük, hogy valahol letér a tó felé. A murvából helyenként durván lebetonozott, igen lassan járható út lett, majd a beton is elfogyott és csak két keréknyom maradt, ami egy ’dakaros’ motorosnak is jó bevezető lehetett volna. Néhol kisebb sárgödrök, máshol szinte lépcsőként haladó fehér sziklák színesítették az utat. A tó fölött kanyargó 3-4 km-es szakaszt lényegében gyalog kellett megtenni; Ritának tényleg két lábon, nekem két keréken és két lábon mivel egyes szakaszokon méterről-méterre lehetett csak haladni. Mindig a talán kicsit jobban járható sávot kellett keresni, ahol kevesebb a szikla és kisebb eséllyel ér le a Bandit 13 cm magasan (vagy alacsonyan) lévő kipufogója. Szerencsénkre még a nap is kisütött, és a sziget belsejében voltunk,így elég jól megizzadtunk (Rita a kiadós sétától, én pedig a motorral való birkózástól). Főleg a kipufogót féltettem (ami szerencsére a nagyon óvatos haladás miatt egyszer sem ért le), illetve a gumikat, mivel azok igazán nem ilyen terepre valók (hegyes sziklák, pattogó több kilós kövek). Nagyjából két óra után végül is sikeresen végighaladtunk a tó mellett – de tőle mindig tisztes távolságban. Lejárót sehol nem találtunk. Mint utóbb kiderült, nem véletlenül. A tó – Vransko jezero – igazi geológiai ínyencség. Még valószínűleg a jégkorszakból maradt ott, az egyetlen édesvízi tó a horvát szigeteken. Vízszintje 13 méterrel van a tengerszint felett, és majdnem 70 méter mély. A környék teljes édesvíz készletét onnan nyerik, így szigorúan tilos megközelíteni. Hát ezért nem volt rajta jetski vagy fürdőző…
A következő napot az előző napok kipihenésével, illetve városnézéssel (Mali Losinj, Veli Losinj) töltöttük, illetve egy kis strandolással (sajnos a jó idő ottlétünk alatt nem jött meg, de legalább nem esett, és még a nap is sütött néha).

A hazaút lényegében eseménytelen volt. Losinj sziget aljából indultunk a kempingből, gondosan kiszámítva, hogy a két szigetet összekötő híd több mint fél órás reggeli nyitását elkerüljük, és időben érjünk a komphoz, hogy ne kelljen sokat várni. Bár ottlétünkkor nem voltak igazán hosszú sorok a komphoz (hisz óránként járt), azért van, hogy kilométeres sor tud kialakulni. A motorosokat nem zavarja, mert ők úgyis előre mehetnek, lényegében elsőként szállnak fel, és jönnek le (újabb érv a motorozás mellett !).

Rijekából 11-után indultunk tovább, és ugyan azt az utat követve mint oda utunk során, sötétedés előtt Budapesten voltunk. Az egész túra 5 nap volt, de több mint 1500 km-t motoroztunk. Láttuk a tengert, fürödtünk is benne, néztünk várost és egy kicsit azért pihentünk is. Nem volt egy extra nagy táv, de kirándulásnak remek volt.