Eljött a szabadság ideje. Semmi kapkodás, nyugodt pakolás, reggeli, majd 10 óra után indulás. Haladtunk szépen, már ahogy az M1-es autópályán lehet. Elhagytuk Bábolnát, a GPS szerint nemsokára le kell térni Pozsony felé. Gondoltam beszaladunk előtte Győrbe, tankolunk, eszünk valamit a MOL kúton, azután mehetünk tovább. Minden a terv szerint haladt, kifizettem a kaját, az üzemanyagot és azt terveztem, hogy arrébb állok a motorral, más is tudjon tankolni.

Míg Csilla a légkondis étkezőben majszolta a hotdogot, én megpróbáltam a jobb lábamat átvetni a nyereg fölött, hogy odébb álljak.

Ez a láblendítés olyan jól sikerült, hogy a lábam elakadt az oldal dobozban, és a motor elindult balra a föld gravitációs vonzásának engedelmeskedve, és maga alá temetett. Kikászálódtam alóla, háttal megálltam a motor mellett jobb kezemmel a kormányt, ballal a kapaszkodót fogva kicsit megemeltem és elkezdtem hátra lépkedni. Szépen emelkedtünk, amikor egy hölgy megszólalt a hátam mögött: Segítsek? Vállam fölött hátra pillantottam, végigmértem – ezúton kérek tőle elnézést, hogy nem néztem ki belőle, hogy megtudná tartani a több, mint negyed tonnás motort – majd mondtam: Nem, köszönöm.

Tovább is állt, és ekkor jött el a pillanat, hogy már állt a motor, de azért jó lett volna, ha valaki megtartja, míg megfordulok. Ekkor egy férfi hang szólalt meg a hátam mögött: Segítek. Mondtam, csak tartsa meg, a többit intézem, és már hajtottam ki az oldaltámaszt, hogy stabilan legyünk. Innen már ment minden, mint a karikacsapás…
Arrébb álltam a motorral, némi „patina” lett rajta, bukócsövön, oldaldoboz alján, és természetesen a felső doboz (idén a motor színére fényezett) felső részén.
Bemegyek, Csilla rám néz kérdőn, hogy miért lihegek, mire előadtam neki a történteket. Ezek után, eszem a saját jól megérdemelt ebédemet, amikor Csilla meglöki a kávés csészéjét, és úszik az asztal. Kapkodjuk a telefonokat, kulcsot, de nagyobb baj nincs.

Megszólal: Ennél már csak feljebb lehet. Elnevetgéltünk ezen, majd visszaszálltunk a nyeregbe és első szállásunkig lenyomtunk még 230 kilométert, így a napi 400 km teljesítve.
Az előző posztban leírt kisebb „úti döccenés” avagy Karcsi gravitálása után, viszonylag korán megérkeztünk Brno melletti szállásunkra, a Hotel Annahofba, ami közvetlen az autópálya mellett fekszik. Itt egy éjszakát szándékozunk eltölteni. Mivel a cseh televízió csatornákat nem tudtuk bevarázsolni a TV képernyőjére, cseh nyelv tudásunk bővítése céljából, így visszaültünk a motorra. A Brno melletti víztározót céloztuk meg röpke kiruccanásként. A népszerű helyi és turista központ tele volt emberekkel. Vidámpark, állatkert, sport központok, kis és nagy éttermek találhatók a tó körül. Kerékpárral, gyalogosan, motorokkal hömpölygött a tömeg így hétfő este.

Sétahajózni is lehet, ha a vízre néző Veveří kastélyt szeretnéd megnézni. Sétánk közben elhaladtunk egy fabódét zárni próbáló fiatal lány mellett akinek a kezében maradt a kilincs nagy igyekezetében. Karcsiból előtört az asztalos. A fagyis bódéban fellelt összes célszerszám- egy darab szabász olló – segítségével megjavította a kilincset. A lógó ajtópánt megemelésének már nem állt neki, e nélkül is bezárta a boltot.
A kis hölgy – mint kiderült később – első munkanapja szerencsésen véget érhetett. Megvacsoráztunk street food tortilla, a la ceska változatban. Amúgy kifejezetten ízletes volt, és csak ennél a fabódénál lehetett kártyával fizetni. Lődörgésünk közben megakadt a szemünk a útszéli kerekesszék, kerékpár és babakocsi javító oszlopon. A szerszámok rövid kábellel voltak rögzítve az oszlophoz.

A 2.nap Prága szélének érintésével a majdani csillagtúránk szállására indultunk, Hora Svaté Kateřiny-be, a cseh és a német határra, fel a hegyek közé. Az autópályán közbeiktattunk egy kávézós pihenőt, a választás véletlenszerű volt, egy Fish and Chips étteremre esett. Az útról sem az étterem mögötti hatalmas tó, sem maga a hely nem látható. A képek, videó magukért beszélnek, épp ebéd időben álltunk meg itt. Innen egy tankolás közbeiktatásával érkeztünk a „bázisnak” szánt szállásra, ahonnan csillagtúra módon közelítjük majd meg a látnivalókat.

Korán megérkeztünk, bízva abban, hogy tudunk majd ebédelni. Egy módosított reklám szlogen jutott erről eszembe: Nem úgy lett! Zárt ajtók mindenütt, ezért felhívtuk a szálláshoz tartozó telefonszámot. Az úriember németül nem, angolul alig értette, hogy megérkeztünk, és elfoglalnánk a szobát. Csillán ekkor némi kétségbe esés lett úrrá, mert a panzió külseje nem volt épp bizalom gerjesztő. A baglyokon könyökölve válság tanácskoztunk, majd úgy döntöttünk eszünk valahol a környéken. A szomszéd hegyen lévő étterem is zárva volt, ezért tovább álltunk. Találtunk végre egy panziót, amelynek az étterme is nyitva volt és kaptunk enni.

Németül itt éppenhogy beszéltek, pedig a bejárattól húsz méterre, a patakon átvezető gyaloghíd túl oldalán , szabad szemmel is jól látható, kék alapon sárga csillagokból formázott kör közepén szerepelt ez a szó: Deutschland. Az ebéd ízletes volt, s míg falatoztunk előkerült a konyhából a szakácsnő fején neccharisnya szerű hajfogóval nejlon otthonkában, Csilla arcára kiült némi rököny a 70-es évekbeli külcsín láttán.
A „bázisra” visszatérve már várt ránk egy korban hozzánk közel álló (régebb óta) fiatalember. Google cseh-magyar fordítóval megbeszéltünk mindent, a szoba láttán úgy döntöttünk ár/érték arányban nekünk megfelel. A határ német oldalán hasonlóért kétszer, háromszor ennyit kérnének.
Elfoglaltuk a szálláshelyet, de nassolni vágytunk ( elvégre szabadságon vagyunk!).

A gps adatai alapján a németországi Penny pont egy perccel rövidebb menetidővel elérhető lett volna, mint a cseh Mobydick. Rövid motorozásunk tervét Seiffen település főutcáján zajló munkálatok miatti lezárás húzta keresztbe. Két méter széles, meredek aszfaltozott úton tudtunk csak átjutni a hegy túl oldalára, hogy elérjük az áruházat.

Amúgy Csilla szerint ez az út inkább csak két ötven centis aszfalt burkolatú nyomsávnak volt nevezhető, mint utcának. A fő közlekedési úton haladva megbeszéltük, hogy ezt a szakaszt el tudnánk képzelni útfelület minőségben és nyomvonal vezetésben az Irsa és Cegléd közötti 40-es helyett.

3.nap. A reggeli csípős kezdetre (6 fok), derűs napot ígért a meteorológia +18 fokkal. Hosszabb távra indultunk. A cél Saalfeld Thüringia, ez a szállásunktól 210 km-re fekszik, de a terelések miatt végül közel 460 km-t motoroztunk. Saalfelder Feengrotten avagy Tündérbarlang a világon egyedülálló becseppkövesedett bánya, ami földalatti tavacskákkal, meseszerűen elhelyezett, csodaszép színvilágú díszlettel várja a látogatókat.

A látogatók egy perelint kapnak, hogy a ruhájukat védjék, a gyerekeknek manósapka is jár. 50 féle ásvány fordul itt elő, közte a világviszonylatban is nagyon ritka diadochit, a barlangi ásványbiblia szerint a világon egyedül ebben a barlangban találtak, itt viszont tömeges előfordulásban. A vizet gyógyászatra hasznosítják illetve palackozzák. A hazaúton már nagyon elfáradtunk.

A tegnapi thüringiai kiruccanásunkat követően, ma inkább a közeli szász fővárosba és környékére szántunk időt. A Karl May múzeum Drezda mellett Radebeul- ban található, itt kezdtünk. Aki Winnetou könyveken nőtt fel, azoknak ajánlott a tárlat megtekintése. A bejáratnál a jegyárusító hölgy furcsa kérdést tett föl: Irányítószám? Visszakérdeztem: Magyarországról jöttünk, akkor is kell?

Nem jött zavarba, elővett egy laminált lapot, és mondta, hogy olvassuk be a QR kódot, majd a menüben válasszuk a magyar nyelvű idegenvezetést. A múzeum területén az ingyenes belső hálózatra csatlakozhattunk. A kiállított tárgyak melletti magyarázó szöveg tábláján, vagy a vitrinen lévő szám segített az elektronikus idegenvezetőnél a megfelelő hangfájlt kiválasztani. Így simán eltöltöttünk bent három órát, észre se vettük, hogy közben kint szakadt az eső.

A lakóház és a mögötte álló gerendaház nemcsak az író, hanem az indiánok életét is bemutatja, és – az általam nem ismert – keleten játszódó történeteihez kapcsolódó tárgyakat szintén. Egy külön pavilonban indián származású kortárs művészek alkotásait lehet megtekinteni.
Megéheztünk, az idő is elszaladt, kerestünk valami étkezdét. Drezda külvárosában elhaladtunk Freddy Fresh Pizza műhelye előtt. Visszafordultam, és beléptünk az üzletbe.

Amolyan kiszállítós cég, asztalok nincsenek, dobozban (leragasztva) megkaptuk az Atalanta névre keresztelt sonkás sajtos forró tésztánkat. Igazi vékony tésztás, olasz paradicsomos alapra raktak füstölt, sós sonkát, majd erre Gouda sajtot. Ott helyben felfaltuk az egészet.

Tovább gurultunk Drezda belvárosába, hogy a háború alatt lerombolt, majd romjaiból felépített, és 2005-ben megnyitott Frauenkirche-t (Miasszonyunk templomot) megtekintsük.

A templom előtti főtér tömve volt turistákkal, a szállodák, éttermek és utcazenészek forgatagában. A tér közepéről egy másik kupola is látszott, azt is elmentünk megnézni. A Szász Evangélikus-Lutheránus egyház székhelye, Szent Kereszt templom, amit 1800-ban fejeztek be.

Itt a belső teret nem lehetett fényképezni, de beültünk és hallgattuk, ahogy az orgonát a javítása közben egy-egy dallammal próbálták. A kupola tornyába 261 lépcsőfok leküzdésével lehet feljutni, ezt most kihagytuk. Rövid sétánkat követően, nyeregbe szálltunk és szállásunk felé vettük az irányt. Egy nap erre a városra biztos, hogy nem elég.

Végül ma nem mentünk vissza Drezdába. Úgy döntöttünk a reggeli süti majszolása és kávézás közben, hogy ma a technikai dolgok iránt érdeklődőknek járunk a kedvében. Szállásunktól 41 km- re lévő, régen MZ gyárként működő épületbe látogattunk először.

A földszinten KTM kereskedés működik napjainkban. A fölötte lévő két szinten Enduro múzeum és ipari múzeum tekinthető meg. Az enduro sportágban az MZ valamikor a 60-as, 70-es években nagyon sikeres volt, ezt a kiállítás is szépen kiemeli ezt, azonban az egyéb német sport sikereket sem rejtik véka alá.

Éltünk a lehetőséggel, és „Biker” jegyet váltottunk kettőnknek 50 euróért, ami négy múzeum megtekintését teszi lehetővé. Ezzel 20% kedvezményt adtak a belépők árából. Az ipari múzeumért csak 5-öt kértek, a kombinált jegy miatt.

A tárlat felügyelő fiatalemberrel elbeszélgettünk (egyedül volt kasszás, kávéfőző meg minden), ő hívta fel a figyelmünket a vissza nem térő lehetőségre, hiszen az ipartörténeti részen az MZ művek megmaradt gépei voltak kiállítva.

Egy hosszú kávé, és egy rövid beszélgetés után átmentünk a kastélyba, ahol a kezdeti DKW gyártól az MZ művekig végig tekintettük a márka történelmét, a gyár bezárásáig. Délután három környékére megéheztünk, Agustusburg első éttermében közölték, hogy nincsenek nyitva, bár a kiírás szerint még nyitvatartási időben voltunk.

Haladtunk még 500 métert és a Baronka étteremben ettünk a cseheknél, mivel a tulajok a szomszéd asztalnál ezen a nyelven kommunikáltak. Felgurultunk a várba és megnéztük a harmadik motoros kiállítást.

A kastély mellék helyiségeiben, hangos madár dal szól a hangfalakból, tájékoztatva arról is, hogy épp melyik madarszót hallottuk. Minden helyen volt pelenkázó, a gyerekeknek szűkítő a wc-re, fellépők a csapokhoz. Tisztaság, rend.

A motorunk a „kifeszített” tempó miatt (a hegyi szerpentinek után az egyenes részeken, néha már elérjük a 100-at) kisebb fogyasztási értékeket produkál napok óta. Amit ezzel megspóroltam, azt ma relikviára költöttem.

A „Biker” jegy 4. állomása. A mai napon elsőnek Szászország chemnitzi járműgyártását tekintettük át, azonban itt már megjelentek a Diamant és Textima kerékpárok is. Nekem ez utóbbiról édesanyám szekrényében tárolt bőröndös varrógépe jutott eszembe. Kifotóztam milyen váltóval készültek kerékpárok, amikor még a Shimanot nem ismertük. A képeken látható Wartburg egyedi gyártmány 120 lóerős, a motor helyén hidrogén-peroxid katalizátor segítségével történő párologtatásával nagy nyomású vízgőzt fejlesztett, ami egy turbinát hajtott meg.

Mindezt 1979- ben Dr Glaubrecht készítette, de aztán a dokumentációkat politikai okok miatt megsemmesítették, miután bíztatóak voltak a tesztek. A hidrogén-peroxid ára és a jármű magas fogyasztása azonban a siker útjába állt.

Ez a darab fennmaradt, most egyetemi kutatók vizsgálják Lipcsében a megvalósíthatóságát, hiszen vízgőz és oxigén kerül ki a környezetbe használata során.

Chemnitz belváros. Ülünk motoros ruciban beöltözve a buszmegállóban az egész arab és ázsiai világból származó üzletekkel a hátunk mögött. Az egy szem felhőből ránk eső égi áldást szemléljük. Szemben Marx Károly monumentális szobra a felirattal: Világ proletárjai egyesüljetek!

Épp elhajt az ekhós szekér a leánybúcsút tartó menyasszonnyal és körével akik a vőlegény sárga Opeljának csomagtartójából feltankoltak a hosszabb menetidőre készülvén. A 2×3 sávos út innenső oldaláról nekiindult, majd hirtelen visszafordulva a másik oldaláról egyenesen felénk jött világos zöld virágmintás rövidnadrágot és ugyanilyen felsőt viselve egy fiatalember. Hirtelenjében más nem jutott eszembe a higanymozgása láttán : én csak magyarul beszélek…
Az úriember hozzánk ért fülig érő széles mosollyal, majd hangosan így szólt : Hi!, visszaköszöntünk, majd ő tovább kacsázott döbbenetünkre.

7.nap vasárnap reggel, úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Drezdába, hiszen a város még rengeteg látnivalót tartogat számunkra. Az Erich Kästner múzeum az első megálló. Nyilvánvaló, hogy a gyermekkorunk kedvenc regényeinek írója megérdemli, hogy többet megtudjunk róla. A kasszánál fiatal egyetemista lány sajnálkozva tudatta velünk, hogy csak készpénzben válthatunk jegyet, de segített bankautomatát keresni és tíz perccel később a másik egyetemista lánnyal ücsörgünk az udvaron, hogy elmondja az író életrajzát.

Választhattunk angolul, vagy németül akarjuk hallani, maradtunk az utóbbinál. A fiatal hölgy nagyon szépen beszélt németül, ezért rákérdeztünk a foglalkozására.
Kiderült, hogy Hamburgban irodalom történetet tanuló orosz származású egyetemista. Végig néztük az interaktív kiállítást. Egy teremben elfért minden a villa alsó szintjén. Apró színes fiókokban laminált lapokon szövegek, versek, fényképek fekszenek, ezekből áll össze az életkép az íróról és a munkásságáról. A kiállító térben fotózni nem lehetett.

Egy idézetet viszont elhoztunk:
„Minden viszonylagos, idegen helyen a leghétköznapibb emberből is könnyen válhat csodálat vagy megvetés tárgya – vagy akár olyan látványosság, amelyből mindenki hasznot akar húzni.”
Eltelt egy hét, délutánra megérkezett a nyár. Drezda külvárosi McDonalds éttermében ebédelve, lamentáltunk a következő megállón.

Drezda belvárosához nem volt nagy kedvünk a túl öltözöttségünk és a meleg miatt, ezért Meissen mellett döntöttünk. A szász fővárostól alig több, mint 30 km-re fekvő kisváros világhírű a porcelán tárgyairól.
A szocialista érában, ha valaki értéktartó dologba akart fektetni, akkor a Hollóházi, Herendi készletek és figurák mellet az NDK-ból származó Meissen-i porcelán volt a sláger.

A gyár a mai napig termel, néhány éve ismét Szászország a tulajdonosa az üzemnek. A látogató központ bejáratánál két féle jegyet lehet vásárolni. Csak a múzeumot nézzük, vagy a drágább belépővel a porcelán készítés titkaiba is beleshetünk. A filmvetítés során megtudhatjuk, hogy egy alkimista tudós arany készítésének eredményét láthatjuk ma tányérként viszont. Annyira jól sikerült a három összetevő elegyítése, hogy létrejött a „fehér arany”, azaz a porcelán. A 18. század óta a gyártás számos fázisa változott, de manapság visszatértek az időigényes kézi gyártásra.

A film megtekintése után, egy következő teremben egy korongozó fiatalember gyárt a szemünk előtt egy tálkát és egy angyalka fejet. A harmadik teremben egy golyóval játszó nőalak és egy rózsaszirom készítését leshetjük meg. A negyedik teremben a kézi mintafestést, majd az utolsó teremben az egyedi előrajzolást és festést is megismerjük. Mivel már láthattuk mennyire időigényes tevékenység mindez, teljesen más szemmel néztük végig a három emeleten felhalmozott porcelán tárgyakat. A látogatás végén az üzleten keresztül lehet távozni.

Még mindig akadt látnivaló, irány újra Drezda. A túrista látványosságok közül legelsőként említett a városban, ha azt kérdezed mit nézz meg, a válasz ennyi: Zwinger. Ami palota, múzeum, kert, a szászok Versailles-ja.

Sajnos hétfőn csak kívülről láthattuk, azt se mindenhol, a mai az egyetlen nap amikor a múzeumi részek nem látogathatók. A középső rész jelen állapotában a háború utáni állapotokat tükrözi, építési terület. Sebaj, körbe jártuk jobbról balról, fentről le, lentről fel. Mellette a Semperoper épülete, a drezdai operaház, ahol körbevezetnek túristaként 10.00.-kor, 10.30.-kor, vagy este 22.00.-kor hétfőnként, a többi napon ettől eltérő időpontokban is, így ezt sem néztük meg.

Dél elmúlt, erről is lemaradtunk. A Rezidenzschloss palota nyitva volt (ez keddenként van zárva) nagy volt a tömeg csak limitált számú látogatót engednek be, ide sem mentünk be. A Hofkirche szászország legnagyobb homokkő temploma tárt ajtókkal várt minket, persze csakis az oldal bejáraton, mert a főbejárat zárva. Bent fényképezni tilos.

A folyóparti teraszokon hömpölygött a tömeg, az Elba, az óváros bőven ad okot erre. A drezdaiak villamossal vagy kerékpárral közlekednek, viszonylag kevés az autó forgalom. De az is lehet, hogy a gyakorlatilag, az egész várost érintő építkezések, útlezárások és terelések miatt. Ezeket kerülve néha már a GPS jelet fogó műholdak, se tudták követni valójában hol járunk idelent.

Mára szép időt ígért a meteorológia, ezért este a rövid farmer, rá motoros nadrág, plusz vászonkalap kombót készítettük össze. Reggel 18 fok, nap sehol. Maradtunk az öltözéknél, mert bíztunk….
Drezdáig eső felhők alatt haladtunk, de azért nem áztunk meg. A szállásunktól a város csak 72 km-re fekszik, ebből 50 km hegyen-völgyön-erdőn-mezőn keresztül, ami nem ilyen, az a falvak lakott területen belüli része.

Itt jobb esetben akár 50 km/ó sebesség is elérhető, azonban az iskola, óvoda környékén csak 30 km/ó engedélyezett. Ezért a táv megtételére kalkulált egy óra negyven perces menetidő csak a tapasztalat hiánya miatt meglepő.

Drezda óváros megtekintése után ebédre gondolva, elindultunk a Guinness rekorder tejbolt irányába. Igen, ez is itt van a városban. Az 1880 óta működő Pfunds Molkerei ugyanis minden túlzás nélkül maga a csoda, a legszebb tejbolt. Falát kézzel festett Villeroy & Boch kerámiacsempék borítják, amelyeken angyalok, helyesen duci kisbabák, tehenek és erdei lények parádéznak.

A város nagy részével ellentétben nem bombázták le és még ma is az kapható benne, ami közel 140 éve: tej, sajtok és egyéb finomságok.
A táj maga, avagy pedig beszélek zöldeket.
A szász és észak cseh részen motoroztunk a legtöbbet.

Pozsonytól Prágáig az autópálya ugyanazt a képet mutatja. A vegyes erdőkben, rengeteg elhalt feketefenyő és a helyébe vagy az aljába már beültetett más egyedek. Prágához közeledvén sűrűsödik a bodza, a vadrózsa és a cseresznyefa az út mentén. Prágánál hatalmas útépítés zajlik, ez mellett megjelennek a mézlegelők a szántóföldek között. Innen a cseh-német határig pedig se szeri, se száma a vadvirágos szigeteknek.

Az út 1-2 méteres széle vágott, mellette a vadvirágos sáv, vagy a bodza-vadrózsa-cseresznyefa sövény. Minden szántóföld alléval elválasztott. Átérve a cseh határon, német földre, az allék aszfaltozottá válnak és milliom-egy hársfa hajladozik az út mellett. A fenyőfák mellett az erdőkben, megjelennek a nyírfaligetek. A Natura parkokban mindenütt patakok, csermelyek, mesterséges vagy természetes kis tavak, a lakott területeken belül havaria víztározók. A földeken tisztán ültetve a rozs, búza, kukorica. Vadvirág csakis – ezeken – kívül jelenik meg.

A városokba „bemennek” a vadvirágok és a városon kívülre a nemesítettek. A fehér azeleák már elvirágzottak a színesek még javában pompáznak. Sövényt gyakorlatilag mindenből ültetnek vegyesen. Megtalálható benne mogyoró, almafa, pimpó, az összes illatos loncfajta, kanadai fanyarka, fenyők, és még sorolhatnám. A sziklás részeken sárga bokrok csorognak le a magasból.

Megnéztünk még egy kastélyt Chemnitz mellett, bár a környéken gyakorlatilag városonként találni ehhez hasonlókat A bejáratnál gyülekezett a tetovált, piercing-es feketébe öltözött, színes hajú népség. Mi békésen besétáltunk mellettük és vettünk két jegyet, a múzeumba. Igyekezetre sarkalltak minket, a tetőtéri rendezvényekre használt terem korai zárása miatt. Így lefelé haladva a kiállításokat, csak ezután néztük meg.

Az intelmeknek megfelelően jártunk el. A második szinten a környék iparára jellemző elektronikai termékek kerültek a vitrinekbe. A következő szintet a vasalók foglalták el, a régi szenestől, a gázoson keresztül az elektromosig mindenféle látható. Külön érdekessége volt a tárlatnak, a minták vasalására használt fém „rátétek” gyűjteménye.

Leérve az udvarra, a recepción megtudtuk, hogy aznap este, a 25 éves fennállását idén koncert turnéval ünneplő BlutEngel (vérangyal) zenekar lép fel, akik „dark pop” zenét játszanak gótikus fikciókkal. Ezt a részt már nem vártuk meg….a szállásra motoroztunk.

Eljött ez a nap is, véget értek a szászországi és cseh kalandok. Utolsó este még beültünk vacsorázni, szerencsénkre a menüben találtunk lazacot salátával. Jól laktunk, majd felmentünk a szobánkba, ahol az átutazás miatt csak egy éjszakát töltöttünk. Kinyitottuk az ablakot, hogy hűvös legyen.

Azonban a szemben lévő templom órája elütött minden negyedet, majd utána az egészet is, hogy tudjuk mennyi az idő. Engem ez annyira nem zaklatott, de Csilla nem sokat aludt, így ő kávéval kezdte a napot.

Igyekeztünk korán indulni, mert motoros cuccban, menet közben sem hűlünk annyira, hogy ne rohadna ránk a ruha. Szóval szerencsénk volt, felhők takarták a napot végig. Azért fáznunk nem kellett.

Az elmúlt napokban a tavaly vásárolt 2008-as évjáratú 650-es Suzuki Bandit volt a társunk, kilométerórája 2849 kilométerrel gazdagodott a túra során.

Szöveg és kép: Hajnal, Buny