Csakhogy most – a korábbi évekkel ellentétben nem négy, hanem két keréken.
Többször jártunk már Erdélyben: először 2010-ben egy esküvőn Gyergyóban, majd pár évvel később a csíksomlyói búcsúra mentünk. Utána zsinórban még kétszer látogattunk el a jeles rendezvényre. Az ember minél többször jár Erdélyben és minél több mindent lát, annál hosszabb lesz a listája a legközelebb-feltétlen-meg-kell-nézni helyeknek. Tavaly vettünk észre egy, az Ezer székely leány napját hirdető plakátot, melyet szintén a Kis- és Nagysomlyó közötti nyeregben rendeznek évről-évre, július első szombatján. Idén elmaradt a pünkösdi kirándulás, így jött az ötlet, hogy akkor irány a másik, hasonló népszerűségnek örvendő program, de kicsit másképp: menjünk motorral és több napra. Tegyünk egy körtúrát, maroknyi kalanddal fűszerezve a kultúrát.
Az útiterv szépen alakult: 6 nap: csütörtöktől keddig. Hogy bírjuk fenékkel, felosztottuk az utat kisebb távokra, így azonban több szállásra is szükségünk volt. Szinte az utolsó pillanatban, de sikerült három, elég kellemesnek tűnő szállást lefoglalnunk. Az egyedülálló erdélyi magyar vendéglátásra jellemző, hogy ha idegen helyen szállunk is meg, aki fogad mindig több mint szállásadó. Legközelebb már ismerősként, barátként térsz vissza.
A motort is fel kellett készíteni a hosszú útra. Az utazásunk előtti napon egész délelőtt és még talán délutánba hajlóan meErdély 2016gtörtént a motor átvizsgálása és felturbózása az útra. Friss műszaki, mindkét gumi, olajcsere. Mikor már az oldaltáskák felszerelésére került volna a sor, akkor derült ki, hogy az akksi felmondta a szolgálatot, így szükség volt hamar egy újra. Még gyári volt a 8 éves Suzukiban, így bőven kiszolgálta az idejét. Még jó, hogy nem az utunk során, fent a Fogarason nyugdíjazta magát.
Június 30-án, csütörtökön fél 11-kor indultunk. Mondhatni nem túl korán, sőt. Első nap „csupán” 455 km-t tettünk meg. Szállásunk a tordai hasadék melletti kis településen, Szentmihályon volt. Mivel útközben több ízben kényszerültünk megállni, ilyen-olyan szükségleteink miatt, így csaknem beesteledett mire megérkeztünk. Szállásadóink, Melinda és Béla, egy 60-as házaspár kedves fogadtatásban részesített bennünket, még ezen az esti órán is. Saját termesztésű és -készítésű almapálinkával és finom csokoládés „tésztával” (ahogy errefelé a süteményt hívják) kínáltak. Ismerkedésünk során kiderült, hogy lányuk is motorozik, sisakja ott figyelt a szekrény tetején. Az épületet gyermekeiknek vásárolták, akik azonban külföldön dolgoznak, így a házat, benne akár 8-9 férőhellyel, már évek óta kiadják. Ők maguk, szemben a túloldalon laknak.
Erdély 2016Másnap reggel fenséges gombás tojásrántottát és hidegtálat is kaptunk. Néhány fényképkattintás (az emeletről rálátni a Tordai hasadékra) és az útra vonatkozó jó tanács meghallgatása után 10 óra felé elindultunk Tordára. Nem siettünk, mert az aznapi penzum nem volt sok, mindössze 250km. Megnéztük a tordai sóbányát, ami igen széleskörű kikapcsolódást kínál. Legalsó tárnájában óriáskereket állítottak fel és a bánya alján lévő kis tóban csónakázni is lehet. Akinek mindez unalmas elfoglaltság, az billiárdozhat, vagy tekézhet is a föld mélyén. A tüdőtisztítást követően a bánya felett elterülő két kis, sósvizű medencében fürödtünk. Az egyik 8, a másik 32m méter mély és átmérőjük csupán 16, illetve 40m. Vizük literenként 260g sót tartalmaz, ezért nem fenyegetett a veszély, hogy lemerülök az aljára, remekül fenntartott. Itt értettük meg, hogyan gyakorolhatott Jézus is a Holt-tengeren. Fél 3 környékén indultunk tovább második állomásunk, immár Csíkszereda felé.
Este 10 volt már, mikor bejelentkeztünk a Harmónia Panzióba, ahova 2 éjszakára érkeztünk. Kellemes, családias jellegű hely, egészen közel a Szék utcához, mely felvezet a Nyeregbe. Másnap a finom reggelit követően ellátogattunk a tavalyi szállásadóinkhoz, akik szívélyesen fogadtak, és együtt mentünk ki, megnézni a népviseletbe öltözött lányok, ifjak, öregek s gyerekek felvonulását, szekeres menetét a hármas oltár elé. Az időjárás eddig igazán a kegyeibe fogadott minket, de ezen a napon kicsit felhős volt az ég, esőt is jósoltak. Fent kirakodóvásár, népi mesterségeket bemutató sátrak s mindenhol többféle népviseletbe öltözött kicsi és nagy fogadott bennünket. A rendezvény nyitásaként elhangzott a magyar- és a székely himnusz, a több ezer ember együtt énekelt (ez mindig nagyon megható). Többek között Böjte Csaba is méltatta az eseményt, majd megkezdődött a látványos táncbemutatók sora. Közben mi kicsit elmentünk túrázni, fel a Somlyóra, melynek a tetején a geodéziai intézet egy állomása, egy fém torony áll. Felmászni tilos – hirdette rajta a tábla -, de persze aki már odáig felküzdötte magát, kivétel nélkül szabályt szeg a páratlan kilátás kedvéért. A visszafelé vezető úton megérkezett az előre beígért égi áldás is. Barátaink finom estebéddel vártak minket. Egy jó beszélgetés után hazatértünk a panziónkba. A járgány kint állt a parkolóban, ahol hagytuk, csak kicsit vizesebben. Ma nem ültünk fel, de őszintén nem bántam. 🙂
Másnap fél 10 körül hagytuk magunk mögött a Harmóniát. Célállomásunk a kb 250km-re lévő, a Transzfogaras túloldalán fekvő Corbeni nevű városka, ahol utolsó szállásunk várt. Székelyudvarhelyen keresztül ragyogó napsütésben haladtunk. Egy ízben az út mentén fotóztunk, mikor megállt mögöttünk egy autós. Nagy viccesen járműcserét ajánlott, de mikor észrevettük, hogy egyszer már valaki igencsak otthagyta a fogát (méghozzá az összeset 🙂 inkább gyorsan továbbálltunk. Annál is inkább, hogy a messzeségben tornyocskát fedeztem fel, meg kellett nézni mi lehet az. Homoróddarócra érkeztünk, ahol leparkoltunk a kis templom előtt. Pár percbe telt, míg előkerült a helyi iskola pedellusa, aki egyben a templom harangozója is. Alaposan bemutatta nekünk a részben felújított épületet. A deszkalépcsőkön s létrákon elmehettünk a legfölső szintre egészen odáig, ahol a három harang lakik. Éppen dél felé járt az idő, így közelről láthattuk, hallhattuk a déli harangszót. Csodálom, hogy ez az ember még nem süket. Nekem muszáj volt befognom a fülem, olyan borzalmasan hangos volt a harangszó ebben a közelségben. Azt is megtudtuk, miként kell verni a harangot, mikor tűz van; másként szól a harang, ha férfi és másként, ha nő hal meg.
A kis kitérőt követően továbbhaladva újabb látványosság ígérkezett. Egy impozáns vár körvonalazódott a távolban. A legnagyobb melegben jártuk be a szépen felújított kőhalmi várat. Most már tényleg indulhattunk végcélunk felé. Erre a napra esőt ígértek, így nem lepett meg túlságosan a lassan, de biztosan gyülekező esőfelhők látványa. Eddig viszonylag jó minőségű, helyenként teljesen új vagy újszerű utakon jártunk. Annak ellenére, hogy a vidék autópálya hálózata kb. a magyar ’80-as, ill. a német ’50-es éveknek felel meg, az első és másodrendű utak minősége jobb, mint nálunk (2010 óta rengeteget fejlődött az úthálózat, egyre útfelújításokba, lezárásokba botlottunk. Még jó, hogy két keréken könnyebben lehetett kerülni, előzni, mint autóval). Na most jött a feketeleves. A következő, viszonylag rövid, harmadrendű szakasz minősége nógrádi útjainkkal vetekedett. Lavór méretű és – mélységű kátyúkat kerülgettünk az időközben eleredő esőben. Éppen egy erdős részen haladtunk, „gyorsan” magunkra rángattuk az esőruhát. Kicsivel később egy rövid szakaszon még kisütött a nap. Úgy tűnt, máris vehetjük le, a nagy nehezen, üggyel-bajjal felkínlódott ruhadarabokat, de mégsem. Akkora özönvíz kerekedett, hogy az első kútra be kellett menekülnünk. Nem volt mázlink. Egy teljesen minimál kút volt. Se bolt, se kávézó, se büfé, az égvilágon semmi nem volt. A kutas a bódéjából integetett felénk, hogy nyugodtan kerüljünk beljebb. Annyira szakadt, hogy inkább választottuk a dohányszagú, legyektől hemzsegő lukat, ahol egy kiszuperált, kitudja mitől foltos, cseppet sem hívogató autóülésre tudtunk leülni. A pasas percekig nagy vehemenciával magyarázott nekünk valamit románul. Hiába mutogattunk, mondtuk, hogy nem értjük, nem zavartatta magát, tovább halandzsázott. Jó fél órával később végre csendesedett a vihar, elindulhattunk. Kényszerpihenőnkkel, az öltözködéssel és mindennel együtt vesztettünk kb. egy órát, pedig olyan jó időben voltunk előtte. Dilemmába estünk, hogy felmenjünk-e még aznap este a Fogarasra, kockáztatva, hogy sötétben érünk oda, vagy keressünk menedéket valahol lent, lemondva előre lefoglalt szállásunkat, és inkább másnap frissen, viszont jóval többet a nyeregben töltve induljunk útnak. Végül inkább az előző mellett döntöttünk. Még az idő is kezdett melegedni,Erdély 2016 újra kisütött a nap. Este 7 is elmúlt, mire elindultunk felfelé. Az út sokáig, hosszú kilométereken keresztül tök üres volt, rajtunk kívül talán csak 1-2 jármű tartott még felfelé. Mindenki már inkább lefelé igyekezett a hegyről ezen a kései órán. Szépen, nyugodtan tartottunk felfelé. A kilátás csodaszép volt. Néhol hiányzott a korlát, amely kicsit védett volna a szakadékba zuhanástól. Igyekeztem nem gondolni erre az eshetőségre. Letekintve látszott csak igazán milyen kacskaringós volt is az út idáig. Hazafelé tartó juhnyájjal találkoztunk, pár percbe telt, míg a pásztor és kutyusa leterelték az állatokat az útról. Feljebb haladva már a hőmérséklet sem volt olyan baráti. A kesztyű is visszakívánkozott a kezemre. Nélküle azért könnyebb volt a fotózás.
2050m-ig haladtunk felfelé, immár felhőbe burkolózva, gyatra látási viszonyok között. Csípős hideg volt már, de hősiesen tűrtem. Azért a bélést még lent visszatettem legalább a kabátba. Jól jött volna a nadrágban is. Egykori határunkon is túli szállásunkat éppen a sötét beálltával értük el, este 10 óra felé. Pezsgő, turistáktól hemzsegő településre érkeztünk. Hotelünk nem a legbarátságosabb szállás volt, éppen a főút mentén, de egy éjszakára megtette.
Utolsó előtti napunkon újra Szentmihály felé tartottunk korábbi szállásunkra. Hosszú út állt előttünk. A szállást viszonylag korán, fél 9 felé hagytuk el. 250 km állt előttünk. Utunk újra a tegnapi kanyarokon haladt, immár lefelé. Viszont most alkalom nyílt rá, hogy ragyogó napsütésben, megnézzük az út mellett elterülő, gyönyörű Vidraru-tavat és a rajta lévő monumentális gátat. Még szívesen időztem volna, de sürgetett az idő. Ismét összetalálkoztunk a nyájjal. A hágó csúcsa közelében nagydarab, megmaradt hótömeg árulkodott a zord télről. Muszáj volt pózolni vele júliusban. 🙂 A csúcson kötelező mágnesvásárlás után kritikán aluli kiszolgálásban részesültünk az egyeduralkodó étteremben, mely a kis Bilea-tó mellett állt. A tavat sokáig nem is láttuk, mert felhő ereszkedett rá. Amikor kitisztult az idő, páratlan látványban volt részünk. Háromkor értünk le a hegyről. Hazafelé már csak egy állomásunk volt: a Székelykő alatt fekvő, híres Torockó. Mikor este fél 8 felé beértünk a városkába, élénk utcakép fogadott. Hétfő lévén kicsit furcsállottuk, hogy milyen sok ember nyüzsög az utcákon, a boltok nyitva, autók, buszok állnak a parkolókban. Aztán kiderült, hogy épp az előző hétvégén volt egy könnyűzenei fesztivál, amin több magyar együttes is részt vett. Fiatalok egy csoportja még nem tudott szabadulni a hangulattól, s egy kocsma teraszán gitárral kezükben énekeltek.Az idősebb generáció képviselői pedig a jellegzetes házakkal szegélyezett utcácskákon andalogtak.
Újra csak este lett mire visszaértünk első szálláshelyünkre. Jóféle pálinka, sör és „tészta” került elő a háziak kezéből. Éjszakába hajló, jókedvű beszélgetés kerekedett élménybeszámolónkból. Reggel elbúcsúztunk. Sok volt még hátra.Hazafelé Élesd mellett még kiszúrtunk a térképen egy Solymoskővár nevű romot és lekanyarodtunk miatta a Zilah felé vezető 1H jelű útra. A várromot sajnos nem találtuk meg, de a kiváló minőségú hegyi szerpentin mindenért kárpótolt. Aki csak belekóstol az erdélyi motoros túrázásba, javasoljuk ezzel az úttal kezdje, Nagyváradtól alig 40 km-re.
Állítólag augusztus 8-án épp a hasadék közepén megy le a nap. Még visszatérünk…

A túra számokban: 6 nap, 3 szállás, 1835 megtett km.

Maximális sebesség: 150 km/ó, átlagsebesség: 50-70 km/ó, fogyasztás: 4,9 l/100km, tankolások száma: 5, elhasznált benzin: 90 l.

Szöveg és kép: Szeszter és Ede