1x volt, hol nem volt, volt 1×1 baráti társaság, akik szerettek együtt motorozni. Ezek az emberek egész évben szorgosan befőttes üvegbe gyűjtögették az 1 és 2 Ft-osokat. A tájékozottabbak gyűjtöttek mellé 5 és 10 Ft-osokat is, nekik végül adtak is annyi benzint, amennyivel el tudtak jutni Faddra. A többieknek szíves figyelmében ajánlok néhány alapítványt, akik még tudnak mit kezdeni az apróval.
Az idei motour.hu túra célját közösen jelöltük ki. Ez a hely kis hazánk egyik legszebb, erősen fáradt olaj-színű holtága mellett helyezkedik el. Talán ez volt csalogató számunkra. Hamar kiderült azonban, hogy az ex-folyó vize / olaja sem a motorokba, sem az utasokba nem való.
De ne szaladjunk be rögtön a vízbe! Az előkészületek nem merültek ki az aprópénz gyűjtésével. Voltak, aki üres üvegek visszaváltásával alapozták meg a túra anyagi bázisát. Az idősebbek pedig megpróbálták beváltani a takarékbélyeggyűjtő könyvecskéjüket. Mi is guberálás közben akadtunk arra az ócskavasra, amit Csigu véletlenül arrébb rúgott. A vas azonban nem sértődött meg, hanem diszkréten dorombolni kezdett. Egészen úgy, mint egy igazi motor. Ennek fele se tréfa! Hiszen ez egy 35 éves TS250/1! Ez egy MZ álomkivitelben! Ezzel el is dőlt, hogy a túrán mi is részt veszünk (csúnya lett volna biciklivel menni).
Már megvolt, hogy kikkel, hova és mivel, de mikor? Erre augusztus első hétvégéje tűnt a legalkalmasabbnak. Az idő mindvégig bárányfelhősen szép volt, egy kis kellemes szellőcskével, hogy a lányok bukósisak alól kikunkorodó haja szépen lobogjon. Faddra a többség egyénileg jutott el, a „hol a faddban van ez a Fadd?” kérdések számát nem jegyezte fel a meseíró. Mi is késő délután indultunk és csillagos éjszakában érkeztünk, 140km után. A hosszú utat szokásom szerint énekelgetéssel tettem érdekesebbé, amit a vadiúj sisakbeszélő jóvoltából párom is végigszenvedett (nem én akartam a lidl-es csodát…)
A kiszemelt szállás (Rencz kemping) elsőre jónak tűnt. Majdnem vízpart, tehát kicsit távolabb van a ricsajtól és a szunyiktól, de azért nem kopik el a strandpapucs sarka, mire kisétálsz. A közelben étterem, kisbolt, faházas, kőházas és sátras szálláslehetőség, normális árak. Aztán ahogy a régi közhely tartja: ez a puding csak az első kanalazásig volt tetszetős. A faházban meglepett a beépített vécé, az viszont nem, hogy „ami befolyik, az rögtön kifolyik” (Beatrice). A kőházban a pihenés lehetősége hiányzott a közös használatra ravaszul kihelyezett tévé miatt. A sátorhelyekre nem volt panasz, azt azért nehéz elszúrni. Ha csak nincs könnyező pálma ültetvény, ami Magyarországon nem őshonos, valamint nincs telepített termeszkolónia. Talán csak a közös vizesblokk hagyott maga után kívánnivalót. Erősen lepusztult állapotban idézte a kisztáborok óta eltelt 20 évet. Az látszott, hogy azóta jártak ott hidegburkolók, de az is, hogy a takarítónéni nem gyakori vendég. A legmeglepőbb az volt, hogy a körülményeket egy szikra pillanatig sem próbálták meleg vendégszeretettel feljavítani, sőt! Új értelmet nyert számomra a „vendéglátás” szó. A vendég jöjjön, lásson és mivel péntek este 8-kor úgysincs más szállás a környéken, így aludjon és aztán húzzon haza! Ezt mi meg is fogadtuk és egészen biztosan nem zavarjuk meg újra a bejárat melletti 1-es faház nyugalmát.
A péntek esti beérkezés, spontán sörözgetés, ismerkedés után szombaton nagy feladat várt ránk. A fő-fő szervezők családi elfoglaltsága miatt Gyűrűkura vállalta magára az irányítást. A kisbolt felkeresése, kifli és félliteres kakaó közös elfogyasztása után meglátogattuk Ozorai Pipó várát. A színvonalas idegenvezetés során kiderült, hogy az épület ugyan kívülről nem várszerű, belülről meg aztán még annyira se. De ez nem vált kárára. A gyönyörűen virágzó leánderek látványa és a szárított levendulacsokrok, a romantikus belső udvar elvarázsolta a középkori lovagfíling után vágyakozó nőneműeket, a páncélöltözetek, rideg berendezési tárgyak (no budi és minimál fűtés) viszont erős taszítást váltottak ki (legalábbis belőlem). Így szokott ez lenni, de azért az illúzió első részét jobban szeretem. Meg amikor a végén megcsörren a mobilom (anyukám, ki más…?) és megnyugszom, hogy a középkorban is megfelelő a térerő.
Szóval ez egy MOTOROS túra volt, tehát nem feledkezhetünk meg a motorokról sem. Fadd és Ozora között található az ország egyik leglaposabb területe. Itt még csak sejteni lehet, hogy a Dunántúlon vannak dombok, hogy délebbre ott a Mecsek. Nevezhetnénk dombság lájtnak is. A finom ívű kanyarok, szelíd lankák, elfogadható útminőség mind-mind annak a fajta motorozásnak kedveznek, amiket ez a kis csapat favorizál. A motorok beszerzésénél is ez a kép úszott be a legtöbb résztvevőnél. Egyetlen kivétel akadt csupán: az a járgány, amelynek e sorok írója ült a hátsó ülésén. Kisbaba korában a szerkezet hasonló terepre volt alkalmas. Sajnos azonban „az idő oly gyorsan száll” (idézet ismét a Beatricétől), az emlegetett 35 év sem a földi halandók, sem a motorok (alias földi haladók) esetében nem múlik el nyomtalanul. A motoros túra ezen szakaszában minimálisra csökkentettük annak esélyét, hogy utólag bárki súlyos pénzeket fizessen orv módon készített mosolygós képeiért. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a csapat küzdött a 80-as tempóval. Voltak, akik azért, hogy ne menjenek sokkal gyorsabban és voltunk mi az MZ-vel, akik azért harcoltunk, hogy legalább 80-nal sikerüljön haladni. A csapat toleranciából, emberségből és humorérzékből csillagos ötösre vizsgázott (pedig nem volt röpdolgozat a 120km)!!!
Rajtunk kívül csupán Pisti „állt rajthoz” szoci motorral. Az ő Jawáját viszont egy sorban sem szabad említeni az MZ-vel (kapott külön bekezdést). Ja, kérem, neki könnyű a +100 köbcentijével, és a -1 utasával, a +x lóerejéről nem is beszélve!
A kultúrprogram után Simontornyán beültünk egy útszéli étterembe (Tó Motel Étterem), ahol Gyűrűkura rövid szívinfarktus után visszakapta a tárcáját, iratait, életét, stb. A kiszolgálással és az ételek minőség / ár arányával nem volt gond. Persze egy ekkora társaság támadására azért nem voltak lelkileg felkészülve, ami az élelmezést érintő kívánságok elrebegése és azok teljesítése között eltelt időből volt kiolvasható. A mit kértél, mit kaptál találati aránya is az ingerküszöb alatt maradt. Abban a laza órában vígan nézegethettük a főúton elhúzó motorokat, integethettünk nekik, nyelhettük az általuk felvert port, áhítozhattunk a szomszéd autómosóban hűsölő (sajnos nem bikinis) lányok sorsa után. Czövinek volt ideje statisztikai elemzésre alkalmas mennyiségű motor elsuhanása után megállapítani, hogy a hondások legtöbbször egyedül járnak, míg a suzukisok ketten-hárman. Ő azt a következtetést vonta le, hogy a Honda annyira gyors, hogy nehéz követni, én pedig azt, hogy a suzukisoknak legalább vannak barátai.
A lakoma elfogyasztása után visszamotoroztunk Faddra, ahol kipróbáltuk, hogy úszik-e az ember a fáradt olaj tetején. A kísérlet eredménye: úszik, ha korábban megtanult, egyéb esetben nem. Ilyenkor próbálja lenyelni, hátha akkor majd úszik, de még akkor sem. Azért legyünk teljesen őszinték: a víz a benne lévő természetes folyamatok eredményeképpen barnás színű, tökéletesen egészséges és mindenkinek ajánlom a pancsolást. A fürdőzők népes csapata is megerősíthet ebben, bár szezon ide vagy oda, sokkal többen is elfértünk volna. A fenntartók figyelnek a tisztaságra és a kisgyerekesekre. A part általam megismert része barátságos, magyarosan egyszerű volt.
A parton találtuk az elbarangolt fő-fő szervező párost is, így az esti programnak teljes létszámmal vágtunk neki. Indulás előtt a kemping honlapján és az üdülésicsekk.hu-n is ajánlották a közelben lévő Aranypart Hotel és Éttermet. A helyszínen derült ki, hogy az épületet záró lakat már rá is rozsdásodott a láncra. Örömmel látom, hogy ezt a hibát már mindkét honlap felfedezte és javította.
Annak ellenére, hogy augusztus elején dübörögnie kellett volna a szezonnak, nem találtunk nyitva éttermet a tó körül. A helyiek persze fel voltak készülve az önellátásra: mindenfelől családi, baráti sütögetések (ordítozások, röhögések) hangjait hallottuk, illatait éreztük. Mi is hasonlóval próbálkoztunk. A tábortűz mellett Pisti akkurátusan nekikészült a szalonnasütésnek. Már félig meg is sült a dolog, a többiek is kezdték magukat jól érezni a körültekintően megválogatott társaság és az elfogyasztott italok hatására. Amikor is feltámadt a szél. Már kezdtük azt hinni, hogy az Öreg odafent megelégelte a szomszéd táborban eregetett „halleluják” számát, vagy rádöbbent, hogy a túrán Czövi is részt vesz, ezért heves zivatart küld lefelé. De nem! Az történhetett, hogy látta, hogy Pingu ellen nincs orvosság. Mert én a heves széllökéseket látva rögtön magam elé képzeltem, amint a klasszul kiszáradt, gyantacseppes tűlevelek a parázs hatására lángra kapnak, mi pedig hihetetlen gyorsan kapkodjuk a sátofánkat – szó szerint. Ezért aztán egy megvadult háziszárnyas elszántságával berongyoltam a koszos mosdóba, felmosó vödör híján kikaptam a méretes kukából a nejlonzacsit, megállapítottam, hogy a kuka nem fér be a csap alá. Ha viszont a 2 méteres magasságban fixre szerelt zuhany alá tartom, akkor van rá esélyem, hogy megúszom szárazon (ha van ilyen egyáltalán). Így is lett. A kukás vizet kiegyensúlyoztam és gyakorlott tűzoltómozdulatokkal elhelyeztem a fahasábokon. Sajnáltam Pistit, akinek így elúszott minden reménye. Nem hiszem, hogy pont tőlem várt ilyen befejezést a vacsijához, mert én ikrek vagyok, nem vízöntő.
Ilyen közjáték után az Öreg meghátrált és másfelé irányította az esőfelhőket, nekünk szépen csillagos eget küldött, már amennyit a fák lombjától láttunk. A tábortűz kihunytával mi is letettünk róla, hogy „mint a mókust” énekeljünk. Helyette értelmetlen röhögcséléssel töltöttük a drága időt.
Másnap reggel kisütött a nap és ezt közös reggelivel ünepeltük meg. Voltak, akik ehhez a hardver elemeket is biztosították, úgymint kávéfőző, bögre, tányér, voltak, akik a szoftvert szerezték be (kifli, tej, vaj) és hát voltak, akik majdnem motorral jöttek: mi az éhségünkkel, kávészenvedélyünkkel járultunk hozzá a reggelihez. Az előző napi „teljesítményünk” és a korábbi fórumos „szereplésünk” alapján a csapat többi tagja ezen már egy pillanatig sem csodálkozott. Biztosítottak afelől, hogy ők is valahogy így kezdték, bár arra már nemigen emlékeznek, hogy mikor. Emlegetésre kerültek valami horvátországi dinnyék, kinyitható asztalok, amiket újoncként nem nagyon értettünk, de azt elhatároztuk, hogy évek múlva majd mi is úgy teszünk, mint aki emlékszik. A reggeli során feltöltött energiaszint hatására Gyuri elhatározta, hogy könyvet ír „Hogyan kell pecabottal fák között biciklizni?” címmel. Hirtelen ötletét nyomban le is tesztelte egy 8 éves fiú alanyon. Majd nemsokkal később a második kötet címe is felsejlett „Hogy neveljünk szülőket?” Ennek verbális próbája szerencsére elmaradt, így a reggeli után sem kellett kapkodni azokat a bizonyos sátorfákat. Azok a különcök (másnéven papírkutyák), akik nem sátorban alukáltak, még üldögéltek egy kicsit az asztal mellett és vihorásztak azon, milyen szépen süt a nap és milyen ügyesek sátorbontó barátaik. Én ezzel azt próbáltam leplezni, milyen nagyon irígykedem azokra, akik profi felállítók, szétszerelők. Az otthoni auchanos sátrunkat korábban kettő alkalommal állítottuk fel (ebből egyszer otthon, próbaképpen) és a túrára azért nem azzal érkeztünk, mert szegény dédi életkorú motorunk így is nyögött a cucc alatt. Ha esetleg van olyan, aki még mindig neheztelve gondol a szavainkra, attól utólag is elnézést kérek. Ha egyetlen Hal a tortánt megnézett azóta, akkor megállapíthatta, hogy az akkori értékelés vasárnapi körmenet volt csupán. (És mindenki 7 pont fölött kapott!)
Csomagolás után mindenki felkerekedett, szépen elindult hazafelé és a fórumbejegyzések alapján szerencsésen haza is ért. Azok is, akik az úton élvezték a szabad sebességválasztás adta örömöket.
Itt a vége, fuss el véle.

 
Szöveg: Pingu
Kép: Czövi, Lábi