Két évvel ezelőtt találtam egy cikket, a Tabajd községben megépített, mezítlábas parkról szólt. Már akkor szerettem volna elmenni, de valahogy nem tudtunk rá időt szakítani. Idén egy májusi hétvégén, amikor egynapos kirándulási célpontot kerestünk, eszembe jutott ez, mint lehetőség. Telefonálás és egyeztetés után, végül négyen indultunk el a rövid túrára, Pinguék a Hondájukkal, mi a Kawasaki teszt motorjával.
Térképen betájoltuk magunkat és irány a Fejér megyében található Váli völgy. Nem autópályán mentünk, a régi 7-es főúton csordogáltunk a Balaton irányába. Martonvásáron, jobb kanyar a tordasi elágazásnál, és rögtön el is értük Gyúrót. Kanyarogva a faluban az utolsó utca végében a szántóföldek előtt némi kétséggel a fejünkben, megálltunk GPS-t nézni. A motorok leállítása után a falu csöndjét a kutyaugatás törte csak meg. Az utcában lakó nénikék kidugták a fejüket a kerítés felett, mi ez a hatalmas forgalom? Az egyikük közelebb merészkedett és megkérdezte, hogy kit keresünk. Elmondtuk, hogy Tabajdra mennénk. A nénin látszott némi vívódás, hogy a dög melegben merre is küldjön minket:)
Majd a következő tájékoztatást kaptuk:
– Aranyoskáim kimentek az utca végéig, ott jobTabajdbra fordultok 2 kilométert mentek, és ott lesz a váli út.
– És tessék mondani, milyen az út?
– Hát, két hete mentünk kerékpárral arra, akkor jó volt, a traktorok is elmennek rajta…
Megköszöntük majd gurultunk 8 házat és az utca végén jobbra fordulva zötyögtünk lefelé a földúton. Kétségeink egyre nőttek, ezért az első háznál ismét tájékoztatást kértünk.
Itt mondták meg, hogy nem a jobb, hanem inkább a bal lett volna a helyes útirány. Fordulás vissza, és elindultunk a szántóföld szélén, a simára gyalult, sok heti esőt nélkülöző, agyagos úton. A porfelhőben távolodtunk a lakott területtől egyre messzebb és messzebb és még messzebb. 4-5 kilométer után elértünk a hegytetőn egy kereszteződéshez. Jobbra, balra, előre, hátra, sárga földút – Dorothy és Totó irígykedett volna. Amerre a szem ellát minden irányban szántóföldek, és a rezgő meleg levegőben kimagaslott a távolban egy telefon adótorony.
Megálltunk. A GPS-t elővettük és nem találtuk meg a térképen magunkat. A hosszas nézelődés után – mint vidéki hozzáértő lányok- a közeli bokros-fás allé irányában mutogattunk, mint lehetséges, és persze jó irányba. Pest megyében az ilyenek mellett mindig van út is…
Motorra fel! Ekkor Csigu sisakja, a kászálódás hevében a porban landolt. A plexi lepattant, a rugója elröpült. Pinguval négykézláb 3 ujjnyi homokban matattunk. A szétszórt műtrágya hófehér golyócskái között, mintegy 15 perc „homokozás” után, Pingu meglelte a hőn áhított sisak alkatrészt.
TabajdMehettünk tovább. Elértük az allét, mely mögött újabb földek következtek, de már szőlővel borítottan. Felértünk a hegy tetőre. A szélesre gyalult út alattunk keskennyé vált, víz mosott lett, kanyarogni kezdett majd két meredek, agyagos oldalfal között kb. 30 fokos szögben lefelé ereszkedtünk le. Csigu megállt a Hondával, mert egy gally a meghajtólánc haladását akadályozta. Röviddel ezután háztetők tűntek fel, kicsit megkönnyebbültem. A fehér murvás út kifejezetten bizalom gerjesztő volt a kerekek alatt. A helyesnek vélt irányban haladtunk, amikor újabb kihívás várt ránk. Vagyis inkább a két kormányosra, mert nekik vezetni kellett, mi hátul inkább csukott szemmel néhány imát mondtunk el a megérkezés reményében a murvás meredélyen leereszkedés közben. Simán leértünk:) Áthaladtunk Válon, és néhány kilométer után Tabajdon kerestünk árnyas parkolót.
A mezítlábas park mindig nyitva van, belépőt nem szednek. Amikor a képeket nézegettem, senkinél nem láttam sem cipőt, sem cuccot. Ezzel szemben mi vittük a cipőinket kabátunkat, hiszen sehol senki nem volt, akire rábízhattuk volna. A motoron oldal doboz hiányában nem maradhatott. A parkra egy út mellett elhelyezett kis tábla hívja fel a figyelmet, a nyíl irányába haladva néhány lépés után az első talp „kihívás” elé néz az ember. Vidéki, sűrűn mezítlábasként közlekedő ember vagyok, mégis sokszor sziszegve hagytam ki részeket. Valóban mezítláb lehet sétálni a nyárban kellemes árnyékot nyújtó fák között egy patak mellett. Egy kis dombról – a Szabadsághegy nevet viseli – remek kilátásban gyönyörködhetünk, szép időben a Vértes-hegységet is láthatjuk a távolban. Miért éppen mezítláb? Nem megkönnyebbülés levenni a cipőt egy fárasztó nap után? SzóvalTabajd azért mezítláb, mert ebben a parkban kialakítottak egy útvonalat, ahol 21 járófelületen kápráztathatjuk el, vagy dolgoztathatjuk meg talpizmainkat. Egy szakaszon érdes bazalt kövek jelentenek kihívást, másutt süppedős tőzegben hagyhatjuk ott lábunk nyomát, vagy ha kedvünk van a patak mederben lépkedhetünk, érzékelhetjük a hűvöset vagy éppen a téglaburkolat melegségét. Nem szoktunk járni kukorica csutkán vagy fenyőtobozon? Itt azt is lehet! Nyögve-nyelősen, de hősiesen végig jártuk az útvonalat és megkönnyebbültünk, hogy a végére értünk.
Sajnos a park ott jártunkkor elhanyagoltnak tűnt, sok szemét volt eldobálva a patak környékén és az úton, pedig minden pihenőnél van szemetes láda, stílusosan fából. Az út végén található szintén fából készült hatalmas játszótér melletti padon sok apuka és anyuka pihent, míg a kicsik a játékokon fáradtak.
Hazafelé Válon beültünk az útmentén található Pizzériába, megebédeltünk. A 7-es útra Baracskánál kikanyarodva számunkra is világossá vált, hogy délelőtt hol tévesztettük el az irányt. A mezítlábas séta hatása másnap jelentkezett, sajgó talprészeink által küldött jelek alapján próbáltuk kitalálni, vajon melyik szakasz okozhatta? További képek a Galériában.

 
Szöveg:Hajnal és Buny
Kép: Csigu,Buny