Minden évben készültünk Milánóba az éves kétkerekűek nemzetközi seregszemléjét megtekinteni, de soha nem tudtunk időt szakítani rá, hogy novemberben kocsiba üljünk és napokat csellengjünk a kiállításon. Aztán jött az ötlet, hogy menjünk motorral, és nyáron. Arra délen jó az idő, talán kevesebbet esik az eső és látnivaló is van bőven. Ennek tükrében kezdtünk tervezgetni, hogyan is lenne a legjobb megoldani a szállás-utazás problémáját. Nem volt kedvünk naponta összecuccolni és új szállásra menni, ezért maradtunk a „csillag túra” megoldásnál. Kinéztem Bologna központjában egy szállót.
A látnivalók kívánság listája alapján, raktuk össze a tervet.

Az Albertirsa-Bologna távot (900 km) hosszúnak találtam egy huzamban – kiemelten kell figyelni, a hátsó ülésen utazó tűrő képességére 🙂 -, így Nova Gorica városára esett a választás, ahol első vakációs éjszakánkat töltöttük. A hely azért volt kézen fekvő, mert közel van a határhoz (Olasz-Szlovén), és az autópálya odáig viszonylag olcsó. Nem is volt semmi problémánk, szépen elértük szállásunkat, egy egyszerű Hostel, második emeleti szobájában fejtettük le magunkról az izzadságtól ránk gyógyult motoros ruhát. Zuhanyozás után a közeli városközpontban tettünk sétát. Nem hagyhattuk ki a péksüteményt vacsora gyanánt, és kísérőnek a fagylaltot. A városka üzletsorán nyitva voltak a kávézók, éttermek, és minden asztalnál élénk beszélgetésbe merülve üldögéltek az emberek egy-egy pohár ital mellett. Jó volt ülni a padon, kortyolni az italt és bambulni, hogyan zajlik körülöttünk az élet.
A terv szerint másnapra 300 km maradt, amit a drága autópályadíj miatt, az SS 14 (Strada Statale 14) jelölt országúton kívántunk megtenni. Aki először utazik Olaszországba meglepődve fogja tapasztalni, hogy a GPS által kalkulált várható érkezés teljesen reális, én ugyanis szörnyülködve néztem a több, mint öt órás időtartamot a távolság fényében. Aztán néhány kilométer múlva minden világossá vált, a falvak egymásba érnek, és telepített trafipaxok is szép számmal előfordulnak. Szerencsére az IGO Primo előre jelezte ezeket, még a mobil mérők is megjelentek a kijelzőn. Az engedélyezett sebességet gyakorlatilag nem tudtuk túl lépni, mehettünk volna robogóval is, az is képes az átlagot
tartani ezeken az utakon. Gyanúsan üresek voltak a városok, tankolni is kellett volna, ezért Velence környékén vad keresésbe kezdtünk, de csak méregdrága (1,88 Euró/liter) automata kutat találtunk. Kicsit álldogáltunk az árnyékban, hogy felkészüljünk a folytatásra. Megbeszéltük, hogy valahol megállunk ebédelni, de az út mentén semmi nem volt nyitva. Aztán egy Burger King feliratot láttunk meg. Szégyen egy olyan gasztro kultúrával rendelkező helyen, mint Itália, amerikai gyors kaját fogyasztani, de ha nincs más, megteszi. Az étteremben kellemes légkondicionálás, angolul és olaszul kitűnően beszélő személyzet fogadott. Ez utóbbi nekünk nem erősségünk, maradtunk az elsőnél és megebédeltünk. A fekete levesre külön rendeléssel kerítettünk sort. A hosszú kávé mennyiségével nem is volt baj, de gyengébbhez vagyunk kalibrálva, ezért kértünk hozzá tejszínt. Itt kezdődött a probléma, az külön nem volt, de fel tudtak ajánlani habot, és készítettek ingyen egy újabb kávét, amihez „mértéktelen” mennyiségű három cukrot kértünk adagonként. Az elindulás előtt elolvasott cikkekben szerepelt olyan intelem,
hogy az olaszok máshogy gondolkodnak a kávézásról, de ezt eddig a pillanatig nem vettük komolyan. Mindenesetre habbal, cukorral elkészített új hosszú kávénk már a számunkra is fogyasztható kategóriába került. Újra nyeregbe szálltunk és haladtunk Bologna felé, persze némi kitérővel, mert nem mindig láttam jól a tanktáskától a GPS útmutatásait, ezért többlet kilométerekkel gazdagítottuk a napi etapot. Visszatalálva a „helyes útra” már nem volt sok hátra, mégis úgy éreztük a meleg miatt, hogy soha nem érünk oda. Tovább kóvályogtunk a városban, a „nem látom jól a GPS-t” miatt, majd begördültünk a Camplus Bononia Hotel udvarára, és letámasztottuk a motort. Kellemes csalódás volt a szálloda, igényes légkondis, zuhanyzós szobájával. Aki több mint öt órát tölt 35 fokos melegben motoros ruhában az úton, az igazán nagyra tudja értékelni ezeket a szolgáltatásokat. 🙂
Elhatároztuk olaszosra vesszük a melegben a motorozást, és rövidnadrágban megyünk üzletet keresni. Az Internet nagy segítségünkre volt, a belvárosban sétáltunk egyet, majd élelmiszer üzletet kerestünk. A nyitvatartási idő alapján a központi pályaudvarnál lévő Despar (hazai Sparnak megfelelő) üzlet maradt fenn a rostán. Kiderült a leírásból, hogy Mária mennybe menetelének napján Olaszországban munkaszüneti nap van, ezért nincs nyitva semmi. Az útmutatás alapján nagy hévvel kanyarodtunk be a megadott helyen, ahol azonnal egy fiatal egyenruhás állta utunkat, és elmagyarázta, hogy a parkolót merre találjuk, mert ez itt a „Behajtani tilos” zóna. Hajnalt ilyen folyékonyan angolul még nem hallottam beszélni, hogy elkerüljük a büntetést. Megfordultunk, megtaláltuk a helyünket a motorkerékpár parkolóban, és visszasétáltunk az üzlethez. Nagyjából az itthon megszokott módon lehet vásárolni, de a kasszánál az automata, a vonalkód nélküli kiflis zacskón fennakadt. A személyzet egy hölgy tagja látva problémánkat, elsőként német nyelvre átállította az automata leolvasót, majd elment és kóddal ellátva hozta vissza a péksüteményeket. Volt már vacsoránk, mehettünk vissza a szállásra.
Másnap reggel nyáriasan felöltözve mentünk a szálló éttermébe, ahol büfé reggeli várt. Lehúzták a „kaja kártyánkat” (előző nap kaptuk a szoba-kulcs-kártya mellé), és válogathattunk a magvas, rántottás, felvágott vagy magunk kente lekváros péksüteményes kínálatból. Az italok automatából csapolhatók, én maradtam a teánál, majd kiegészítettem egy „capuccino”-val, ami ritka erős volt, hiszen a gép előttem darálta a kávét hozzá, és nem sajnálta belőle. A cukor itt tálban volt, gyümölcs cukrot is választhattam volna hozzá, ha arra lett volna gusztusom.

Az étkező modern, fiatalos, ahogy a szálloda is, látszik egyetemisták használják az év nagy részében. A falakon tévék, és a helyi zenei csatorna ontja evés közben az olasz slágereket. Más nem is ment. Minket kifejezetten felvillanyozott, hogy nem az amerikai kultúrkörből kikerülő előadók ritmusos kántálását kellett hallgatni evés közben.

Az ott töltött idő nagy slágere a mai fiatalokról szól, a szövegét lefordítva, akár itthon is írhatták volna, a jelenség határokon átívelő. Körbe néztünk még a városban, sétáltunk a belváros árkádjai alatt, beültünk egy étterembe, hogy igazi olasz pizzát együnk. Az idő délután két óra felé járt, a szomszéd asztalhoz leült egy fiatal turista lány, de közölték vele, hogy már zárnának, és az étlapon szereplő ételek közül csak korlátozottan tud választani, végül megállapodtak egy salátában. Mi hűsöltünk a kis utcán a napernyő alatt, és figyeltük, hogy fél három felé lassan üresek lesznek az asztalok, felálltunk a lánnyal együtt, és csak akkor zártak. Gondolom itthon is így mennek a dolgok….:)
Azért, hogy ne essünk szét, következő nap megcéloztuk Pisa városát és a ferde tornyot. A GPS jól láthatóvá vált, lekerült a tanktáska, mégis hihetetlen három óránál hosszabb menetidőt jósolt 156 km-re. Nem sejtettük, hogy a hegyeken átvezető út szerpentinjein és a forgalom miatt tényleg nem lehet előbb teljesíteni a távot. A melegre való tekintettel lazítottunk az öltözéken és farmer nadrágban és motoros dzsekiben vágtunk neki a távnak. Hűvösebb csak az erdőn átvezető szakaszokon és az alagutakban volt. Átértünk a hegy gerincen, kijöttünk egy alagútból, és a sisak felnyitott plexijén arcul csapott a tenger felől érkező meleg szél.

Alászálltunk a szerpentinen, nagyjából a motorosok között mi voltunk a leglassabbak, őszinte leszek, minket ez nem zavart. Egy benzinkútnál megpihentünk, 37 fok árnyékban, izzott a levegő szinte elviselhetetlen volt, ezért pólóban folytattuk. Az átlag sebességünk a teherautók, buszok, egymásba érő falvak és sebességmérők miatt vetekedett egy 125-ös robogóéval. Legalább világossá vált számomra, miért gyártanak annyi 125-ös motort és kis köbcentis robogót az olasz piacra. Megérkeztünk Pisa városába, egy szokásos plusz körrel megtoldva, majdnem a térnél találtunk motor parkolót. Ezek az út szélén párhuzamosan, vagy merőlegesen felfestett egy motornyi helyet biztosító várakozó helyek tömegével vannak Olaszországban minden helységben.  Bezártunk mindent a tartódobozokba amikor Hajnal egy rossz mozdulat következtében guggolva maradt a motor mellett. Nagy keservesen felegyenesedett, a séta jót tett neki, de fájdalma csak gyógyszer hatására enyhült. A vakáció első napján ezzel kezdeni ilyen távolságra a szállástól nem jó ómen. Megtekintettük a ferde tornyot, a dómot és a keresztelő kápolnát belülről csodáltuk. A téren minden nemzet képviseltette magát, a tömeg nagy része a toronnyal szelfizett, vagy támasztotta a fénykép kedvéért. A néhány órás pihenő után visszaindultunk, a terv szerint útba ejtettük Pontaderát, ahol a Piaggio múzeum kapualjában tettük le járgányunkat.

A gyorsforgalmi úttól kezdve jól látható táblákkal jelölték, hogy merre menjen a messziről jött vándor, ha az egyik legrégebbi olasz gyártó kiállítását szeretné megtekinteni. A bejárat mellett becsület kassza van, mindenki annyit ad, amennyit rászán arra, hogy a Piaggio az alapítványán keresztül jótékony célra fordítsa az összeget.

Egyébként a nyitott ajtón keresztül az megy be, aki akar, nincs portás, recepció, személyzettel csak a Vespa Shopban találkoztunk. A kiállítás egy régi gyártó csarnokban van berendezve, a kezdetektől láthatjuk az összes modellt, elsősorban a Vespa és Gilera márkák modelljeit.

Az egyik sarokban filmet vetítenek folyamatosan, ami felöleli a gyártás évtizedeit, a sikerek mérföldköveit, és elmondják a nindzsa kultúrából származó kemény vonalakkal rajzolt motorokkal szemben, mennyivel kecsesebbek az olasz forma tervek. Az idő elszaladt, a mozizó rész kemény padjain töltött néhány perc fekvés segített Hajnalnak a további kilométerek elviselésében.

Kerestünk egy éttermet, de megint az amerikai gyors étterem lánc volt a befutó. Szállásunk felé már ismertük az utat, estébe hajlott az idő, szerencsére a hőmérséklet is elviselhetőbbé vált. Hajnal egész jól bírta az utazást, de az üdítőnk fogytán volt, és keresnünk kellett egy nyitva tartó élelmiszer boltot.

Az ottani Coop üzleteiben akadtam egy citromos, szénsavas üdítőre, ami kellemesen savanyú, és jól oltotta szomjunkat. Egy éjjel-nappali üzletben csak hasonlót találtam, de többet vettem, hogy másnapra is maradjon.
Következő nap a derék fájás kezelése érdekében a szállóban maradtunk, és henyéltünk. Az
éttermek kevés kivételtől eltekintve, délután kettő és négy között zárva tartanak. Ezért csak később merészkedtünk be a városba kézműves fagylaltot enni. Nem mondom, hogy olcsó volt, de a hagyományos ízek kedvelői megtalálják számításukat ebben a kis boltban. Este folytattuk a délelőtt megkezdett cselekvés mentes napot és úgy elfáradtunk, hogy mély álomba szenderedtünk.
A derékfájásra tekintettel újra gondoltuk az eredeti tervet, és Firenze meglátogatását
elvetettük. Hasonló hosszú utat jósolt az itiner, mint Pisa esetében. Kézen fekvő megoldás volt, hogy korán indulva a közeli (46 km, 1 órás út) Modena városában nézzünk körül. Aki kicsit is fertőződött az évek során benzinnel, annak a borsos árú belépő ellenére is javaslom a Ferrari múzeum megtekintését. Az évtizedeken átívelő verseny sikerek, a nagy teljesítményű sport kocsik és a Forma-1 technológia bemutatása végig kíséri a tárlatot. A shop árakat elnézve nem oda fogunk járni, de azért voltak, akik degeszre tömött ágaskodó lóval díszített zacskókkal távoztak.

Hazafelé megcsodáltuk a körforgalmak közepén elhelyezett lovat, első sárvédőt amik a város büszkeségének számító autómárkára jellemző installációk. A netes értékelések alapján jónak minősített, út menti étteremben rendeltünk pennét, hogy végre élvezhessük az olasz konyha ízeit. Az all’Arrabbiata gyorsan elkészült a száraz porrá őrölt sajttal kifejezetten jó volt. A csípős íze miatt aggódtunk is egy kicsit, de nagyon jól esett ebédelni. Visszafelé a tervben szerepelt még a Ducati múzeum megtekintése Bolognában, de a nyári leállás miatt néhány karbantartón kívül senki nem volt a gyárban, a múzeum sem volt látogatható. Szomorúan vettem tudomásul a tényt, de nem volt mit tenni. Késő délután Hajnal süteményt szeretett volna enni, ezért húsz perces sétát tettünk egy közeli cukrászdáig, de a hűtőkben csak egész tortákat kínáltak. Azt a mennyiséget képtelenek lettünk volna elfogyasztani, ezért ismét a fagylalt mellett döntöttünk. Én a szezon ajánlatát kértem szederrel és más gyümölcs ízű finomságokkal, Hajnal maradt a csoki és származékai ízeknél. Pedig a pultos fiatalember kínált neki olasz mogyorót a Nutella helyett, de a kiskanálnyi mennyiség nem győzte meg páromat. A csalódott fiatalember legyintett, és olaszul hadart véleménye az arcán is tökéletesen olvasható volt. A legutóbbi belvárosi fagylaltozásunk után megfogadtuk, hogy a kimért mennyiség miatt, csak tégelyben, kanálkával kérjük az adagokat, mert úgy van esélyünk „kultúrált” módon fagylaltozni. Visszasétáltunk szállásunkra és közben megbeszéltük, hogy maradunk a közeli célpontoknál, a derék kímélet miatt.
A szóba jöhető városok közül Ferrara maradt fent a rostán, oda indultunk reggeli után. Az 54 km megtétele, több mint egy órába került, köröztünk még a belvárosban egyet, majd inkább egy nagy parkolóban hagytuk a motort. Kis utcákon bolyongva értük el a sétáló utcát és várat. A kímélet jegyében a vár körüli vizes árokban közlekedő séta hajóval tettünk egy kört, megtekintettük a monumentális építményt, majd besétáltunk a várudvarra, de a lépcsőmászás ebben a helyzetben távol tartott minket a kiállítás
megtekintésétől. Helyette betértünk Hajnal valamikori kedvenc márkaboltjába, egy Benetton üzletbe és vásároltunk a „fiúknak”. Meglepően olcsón megúsztuk az ajándékozást. 🙂 Az utcákon sétálva többen szerettek volna nekünk könyvet eladni, de nem értettünk szót sem angolul, sem németül, magyarul meg pláne, így tovább álltak. Ez volt az egyetlen hely utazásunk során, amikor nem helyi lakosokkal vagy turistákkal futottunk össze. Hazafelé tartva több helyen megálltunk, de végül egy pizza kiszállítással foglalkozó kis üzlet teraszán ettünk egy hatalmas négy sajtos pizzát másfél liter ásványvízzel 10 Euró körüli összegért. A meleg ezen a napon sem kímélt minket, kitartott a 37-38 fok, egy gyors bevásárlás után visszavonultunk szállodai szobánkba.

Következő nap az egy órányi útra található Imola felé indultunk. A várnál kezdtünk, de sajnos belülről nem lehetett megtekinteni, körbejártuk, majd a közeli versenypályát látogattuk meg. A hétvégén itt amatőr edzéseket tartottak, a belépés ingyenes volt, a boxokba, a tribünre is felmehettünk, de a pálya melletti kerítéstől is nézhettük volna az eseményeket. A vegyes mezőnyben egy-egy Ducati „elmorajlása” libabőrössé tett. A lépcsőn üldögélve megjelent mellettünk egy idősebb hölgy, fején keresztbe font kendővel a nap ellen, nagy keretes napszemüveggel Lollobridiga-s stílusban öltözve nézte, hogy mi történik az aszfalton. Később korabeli férfi közeledett hozzá egy bőrruhába öltözött fiatalemberrel meg egy kislánnyal. Gondoltam – a „gyerek” versenyez, apuka segíti, anyu meg az unokával megnézi aput a pályán – program volt. Tettünk egy rövid sétát a szerelő sátrak között, majd motorra ültünk és visszatértünk Bolognába. Haza felé tartva konstatáltam a tényt, hogy 30 kilométerre szállásunktól 1,3 Euróba kerül egy liter benzin az ottani 1,5 Eurós árhoz képest. Persze tankolnom nem kellett. Ha már a tankolásnál tartunk, a legtöbb benzinkút automata. Odamegyünk egy képernyős felülethez, ott választunk benzint, összeget – tessék vigyázni, inkább kevesebb legyen, mert ha nem fér a tankba, akkor a kút igen jól járhat – kútoszlopot, fizetünk, és mehetünk tankolni, majd az utunkra. Általában ezek az olcsóbb kutak, mert ahol kiszolgálás van, az mindig feláras.

Ezen a délutánon, a neten ajánlott belvárosi étterembe mentünk egy „komoly” olasz ebédre. A közútból kihasított dobogón kialakított „kerthelyiségben” foglaltunk helyet. Miután a pincér lerakta az ásványvizes palackot, a fehér terítőn foltot hagyott az alja,  azonnal cserélni akarta az abroszt. Minket annyira nem zavart a kis szürke félkör, ezért lebeszéltük a cseréről. A Tagliatelle alla Bolognese (Bolognában vagyunk) után, látva a kihozott mennyiséget csak egy adag Tiramisu-t rendeltünk, a napok óta elmaradt sütemény pótlására. A számla háromszorosa volt az előző napi ebédünknek, de úgy gondoltuk egyszer megengedhetünk magunknak egy ilyen étkezést. Az este csomagolással telt és arról beszélgettünk, – na jó, ez így erős túlzás, szóval én azt erőltettem – hogy Hajnal a dereka miatt jobb lenne, ha repülővel vagy busszal indulna haza. Mire az volt a válasza, hogy nem hagyja, hogy „fél Európán keresztül egyedül” motorozzak, ezért velem jön és kész.
Reggeli közben megkérdeztem a biztonság kedvéért, hogy biztos nem akarja-e a buszt, de azt mondta, ne akarjam lerázni, minden járművön ülni kell. Beöltöztünk, mert az időjósok ugyan meleget ígértek, de a gyorsabb haladás érdekében az autópálya mellett döntöttünk. A hétfői nap miatt jó tempóban lehetett haladni, de az átlag sebességmérésekre figyelni kellett. Egy kötelező tankolás, és a fizetős autópálya végén, 41 Euróval könnyebb volt a pénztárca (281 km – majdnem 3 óra). Goricában a bevásárló központ éttermében költöttük el ebédünket, majd ismét ugyanaz a szálloda, mint odafelé, de a másik oldala, földszinti szobával. Tusolás után séta a belvárosban kötelező fagylalttal és bambulással a padon. A szoba fölött iszonyú ricsajjal gondoskodtak róla, hogy egész éjjel ne hunyjuk le a szemünket, a hazafelé vezető utolsó nagy etap előtt. Ehhez a szálláshoz nem volt reggeli, ezért a sarki pékségben ültünk le egy tea mellett elfogyasztani frissen sült reggelinket. Ittunk még egy kávét, és az elmúlt napok 35 fok feletti hőmérsékletei után 13 fokban indultunk Magyarország felé. Az első megállásnál Hajnal közölte, hogy kockára fagyott, és a „hibernáció” miatt már nem is fáj a dereka vagy inkább nem érzi. Beöltözés után, az autópálya menetet őszi napokat idéző hűvösben tettük meg. Most is az alagutakban volt komfortosabb érzés közlekedni, csak most a melegebb miatt. Tankoláskor forró kávét ittunk, de azért bennünk volt már, hogy jó lenne minél hamarabb letudni az előttünk lévő
távolságot. Itthon a Balaton déli csücskénél található hazai kúthálózat éttermében ettünk förtelmes és ehhez mérten piszok drága ebédet. Az alacsony színvonal az előző napoktól elütött, pedig nem látogattunk Olaszországban sem elit helyeket.

A fáradtság és a hűvös miatt még egy kávéra megálltunk Budapest előtt, majd 2561 km megtétele után haza értünk. A Kawasaki ER6-F probléma mentesen teljesített, az átlag fogyasztásunk 4,3 liter volt. A nyaralás költségeinek összefoglalását az alábbi táblázat tartalmazza:

További képek a Galériában.

Szöveg: Buny

Kép: Hajnal és Buny