Visszatérő tesztalany a Honda kaland endurója ezen az oldalon, mégis évről évre van mit írni róla, mert apró fejlesztéseken mindig átesik. Az 1000-es változat nekem nagyon bejött, és azóta mindig keresem a lehetőséget egy-egy újabb találkozásra, próbára.
Idén nem a dupla kuplungos verziót nyúztuk, a hagyományos váltóval szerelt változat vendégeskedett nálunk.
Azért a „hagyományos” váltó kifejezés enyhe túlzás, mert ez a motor is kapott egy gyorsváltót, amivel oda-vissza kapcsolgathatjuk a sebesség fokozatokat kuplung nélkül. A létjogosultságát egy kaland motoron nem értem, de bizonyára én maradtam le néhány brossúrával, nálam ez a váltó még az ízig-vérig sport motorok sajátja. Ezért nézze el nekem a nyájas olvasó, ha nem zengek róla ódákat.
A leküzdött több száz kilométeres etap alatt, inkább a kuplungkart használtam a váltások alkalmával. Ettől függetlenül a gyorsváltó, a tengelykapcsoló használata nélkül is szépen, és rángatás mentesen kapcsol, de folyamatosan nem éreztem késztetést a használatára. Talán tavaly szögeztem le, hogy van ez a trend, hogy minél nagyobb motorral menjünk a terepre, mert az jó.
Azonban még mindig nem találtam a környéken olyan helyet, ahol tényleg ki tudnám használni azt az elementáris erőt, amit ez a motor lead. Maradtam inkább az aszfalton. A nyers számadatokból azt hinnénk, hogy csak megyeget a száz lóerő feletti teljesítményével, de a nyeregben ülve azért egy kicsit más ez az érzés. A legjobb szó nálam erre a végeláthatatlan. Ahogy 4300-as fordulatnál 130-as sebességről megindul, az félelmetes, ezt próbáljuk meg előadni a terepen. Köszi, az nem az én műfajom.
Aztán hol van még a folyadékkristályos képernyő felső részében a piros tartomány? Alapjárattól egyenletesen tol, nem torpan sehol, kapcsolgatja az ember a váltót felfelé, és hamar elérjük a legmagasabb fokozatot, de még megy és megy. Fönt ül az ember magasan, a teszt motor fehér fényezése még jól is jön a forgalomban, a LED-es első fényszóró és a szín hamar feltűnik az előttünk haladók visszapillantó tükrében. Erre még a kormány elfordításával felgyulladó kislámpa fénye is rásegít.
Nekem mindig volt a városi forgalomban megfelelő méretű hely a kocsisorok között a széles idom és kormány számára. A magaslati levegőt szokni kell, akár felszállás, akár lábletétel a feladat. A terepen a hasmagasság fontos, a rugózás mértéke szintén, ezért cserébe valamit adni kell. Ennek oltárán a telitalpas lábletétel és lábtartóra felállva átlendített láb az áldozat. A bal oldali gombokon kísérletezve, néhány perc alatt megjön a rutin, hogy a menüben hogyan is kell beállításokat eszközölni.
Nem mintha a Tour program nem felelne meg az igényeimnek, de az elektronikus futómű állítás két személyre már nincs a kisujjamban. User beállítási lehetőséggel nem foglalkoztam, a sóderos és városi körülményekhez igazított teljesítmény leadás és kijelző megjelenítés sem égett a retinámba. Kövezzen meg bárki, de szerintem ezt a lehetőséget a tulajdonosok elenyésző része szokta használni. Amúgy nincs vele bajom, én a puritánabb elektronikai felszereltség híve vagyok. (Van még ilyen?)
Eljött a pillanat, végre két személlyel is kipróbálhattam mit tud a gép. Egy hétvégi gyors kiruccanást terveztünk, hogy több száz kilométeren is szerezzünk tapasztalatokat. Az első meglepetés akkor ért, amikor a kijelzőn megjelenő két bukósisakkal szimbolizált páros utazásnál az első ülés közelebb került a talajhoz. Amúgy menet közben semmi különbség nem érezhető a két felhasználási mód között. A nagyobb távolság, és a nyeregben töltött idő egyenes arányban emésztette fel a kemény üléssel szembeni tűrő képességünket.
Alig vártam egy városi lámpát, hogy felállhassak egy kicsit. Utasom is nyújtogatta már a lábát egy óra utazás után. Az egész napos nyereg próba miatt kicsit elkeseredtem, úgy emlékeztem, hogy ennél sokkal többre lennék képes egy ilyen jó térdszöggel és felegyenesedett tartással vezethető motoron. Az utasnak is pont jó helyen van a lábtartó, tehát elméleti síkon minden megvolt ahhoz, hogy kényelmesen utazzunk. Aztán a motor leadásakor beszéltem tapasztalataimról, és megkaptam a választ, hogy mi okozza a problémát.
Az első verzióról agyamba égett kényelem annak volt köszönhető, hogy a hosszútávú utazásokhoz vastag párnázattal látták el az ülést, míg a mostani tesztmotoron a legvékonyabb ülés volt felrakva, hogy alacsonyabbak is biztosan tudják lábukkal fogni a talajt. Ja, az állítható szélvédőt egy kattintással megemeltem, hogy a plexin keresztül lássak előre, mert alaphelyzetben pont ott volt a felső széle, hogy ne tudjam eldönteni alatta, vagy felette érdemesebb előre nézni.
Tehát a levonható következtetés, én nem rendelném magamnak az alacsonyabb üléssel ezt a motort. Persze vannak, akiknek ez bejön. De ez egy Adventure Sports modell, ahol a tervezők a komfortot helyezték előtérbe, lásd elektronikus futómű állítás és egyéb finomságok emiatt arról kéne szóljon, hogy vezetőnek és utasnak mi a legjobb.
Amúgy a motorra rosszat nem mondhatok, a vegyes közlekedési viszonyok között (autópálya, országút, város) 5,5 literes átlag fogyasztást mértem. Soha nem kerültem vele olyan helyzetbe, amikor úgy éreztem volna, nem rendelkezik valamelyik alkotó eleme megfelelő tartalékokkal a felmerülő probléma megoldásához.
Azért sajnálom, hogy a magassága, a felszereltsége és ebből következően az ára miatt nem fogok az Africa Twin tulajdonosok közé tartozni.
Szöveg és kép: Buny