A honlap statisztikáit böngészve észrevettem, hogy igen élénk érdeklődés mutatkozik a Honda CRF 300 L és CRF 300 Rally modellekről megjelentett sajtóanyag iránt. Nem hagyott alább az olvasók részéről az információ éhség, ezért kapóra jött a kérdés a Honda idei tesztmotorjaival kapcsolatban, hogy szerepeljen-e a flottában a CRF 300 L modell? Azonnal igennel válaszoltam, amúgy is kíváncsi voltam, mire képes egy 300-as enduro.
A terepmotorozáshoz addig volt közöm, míg vezetői igazolvány nélkül a határban motoroztunk 13 évesen, az akkor kapható Verhovinákkal, Rigákkal és Simsonokkal. Mire betöltöttem a 14-et, sikerült a vizsgám, és a nyári munkával keresett pénzem, egy új Simson befizetésében landolt.
Akkoriban majd egy évet kellett várni egy S51B-re. A telek még zordabbak voltak, így kibírtam az új motor megérkezéséig, aztán búcsút intettem a poros, mezőgazdasági dűlőknek. Várt rám az aszfalt, és hivatalosan indulhattam országjárásra. Persze a Simson után jöttek az MZ-k, majd a Jawa, és feledésbe borult a mély homokban szerzett tapasztalat. Később egy Suzuki DR 650 SE nyergében is töltöttem egy rövid időt, de azzal sem merészkedtem terepre, és így érkeztünk el a pillanatig, amikor felültem a CRF 300 L nyergébe.
Azt ajánlották, hogy inkább a főutakat válasszam, mert a gyorsforgalmi utakra ez a motor nem való. Nyilván hallgattam az intelmekre, és azzal a lendülettel felhajtottam az M4-re. Az első sebességfokozatok rövidek, ezt a motorról készült tájékoztató is hangsúlyozta, de a 6. fokozat hosszú, hogy ne jöjjön zavarba az egy hengeres motor, ha mégis aszfalton kell eljutni a célig.
Hajtottam a külső sávban, 130-as tempót akár tartósan is lehetne vele menni, ha az abroncsok ide valók lennének. Némi idegeskedéstől – ezt a tulajdonságot a gumik számlájára írom – eltekintve jól bírja a tempót, de valójában a könnyű kis enduronak nem ez az igazi felhasználási területe.
Közel egy órát töltöttem a puritán, kemény nyeregben, de nem éreztem kényelmetlennek. Tulajdonképpen egy huzamban sosem töltöttem a motoron többet, tehát a kényelmi szempontokra vonatkozó megállapításom ezen tapasztalatok alapján alakult ki.
Elsőre feltűnt, hogy az ülés pozíció kényelmes, a lábak elöl, a térdszög kitűnő, a pedálok jó helyen vannak, a váltó könnyen kapcsolható, a kuplungkar behúzásához minimális erő szükséges. Ingáztam a főváros és lakóhelyem között, a városi forgalomban is próbálgattam a motort, valljuk be a Gyömrői út „mosódeszka“ felületű burkolatán, a rugózás 260 mm-es hossza kifejezetten jól jön.
A kocsik között is könnyen pakolgatható ide-oda a 142 kg-os motor. A kezelhetőséget tovább növeli, hogy középen a tank-ülés találkozásnál kellően karcsú, ezért 170 cm-es magasság felett akár mindkét láb telitalpas talajfogása lehetséges, a kellően összeülő hátsó rugó miatt. A mindennapi használat során a fogyasztás 3,5 liter volt 100 km-re. A hátsó lábtartó elhelyezése, az össztömeg, valamint az ülés kialakítás miatt, a páros utazást hanyagoltam.
Egyik délután arra biztatott Hajnal, hogy menjek, és próbáljam ki milyen vele elhagyni az aszfaltot. Elindultam a határ felé, és a tanyákat összekötő földutakon motoroztam. Valójában ez az igazi hazája ennek a gépnek, elkapott a hév, és elkezdtem veretni.
Éreztem, hogy a motor megbirkózik a mélyedésekkel, ahogy egy nyomon el lehet hajtani a mély iszapos felázott út és a vizes aljnövényzet mezsgyéjén. Annyira felbátorodtam, hogy a közeli erdő ledöngölt földútján is húztam neki, amíg a biztonság érzetem engedte, de rá kellett jönnöm ezen a terepen a motor többet tud nálam.
Nem feszegettem saját határaimat tovább, egyszerűen élveztem hogy 60-70 km/ó sebességgel lehet haladni a homokos úton, ahol egy-egy gázadásra megfarolt a hátulja, majd újra rátekerve a gázkart neki indult, mintha soha nem lenne vége ennek a vágtának. Haladás közben ilyen sebességnél nehéz előre látni a kisebb buckák túl oldalán a mély gödröt a kitaposott keréknyomban, ezért ilyenkor nincs más hátra, át kell hajtani rajta. Vártam mikor koppan fel az első teleszkóp, de ez soha nem sikerült.
Nem bántam meg ezt a kis kiruccanást, nosztalgiáztam. A fékekről nem sok szót ejtettem eddig, mert igazán csak jót tudok erről írni. Az első fék megfelelően harapós, bár az én motoromon lenne ilyen. A hátsó fék hasonlóan teszi a dolgát, egy-egy csúsztatásra is megengedtem magamnak. A nagyobb élvezet érdekében, a műszerfal mellett elhelyezett ABS kapcsolójával érdemes hatástalanítani a hátsó fék blokkolásgátló rendszerét. Érdekes, hogy a terepezés során csak 3,3 literes fogyasztást mértem 100 km-re. Figyelembe véve a 7,8 literes üzemanyagtartály térfogatot elég sokáig lehet hajtani a dűlőkben. A vízhűtéses blokk több, mint 27 lóerős teljesítménye bőven elég volt a terepre és a közútra.
A fordulatszámláló 7000-es értékhez 118-119 km/órás sebesség tartozik, a közúton itt éreztem jól magam a motoron. Ez a sebesség pedig bőven elég arra, hogy egy hobbi endurós megérkezzen oda, ahol az erdőt-mezőt átszelő utakon, csapásokon juthat el kitűzött céljához, mert be kell valljam ez a motor oda termett.
Azért a kis ördög nem hagy nyugodni, és azon gondolkodom, hogy egy Dakar „felépítmény“ utcai, két személyes változatban, 450-es blokkal, kettős felhasználású motorként elférne a középmezőnyben, egy „kis“ Africa Twin.
Szöveg és kép: Buny